‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. július 05.
2014.07.07.
Vasárnap reggel korai kelés volt a szállodában, mert 7:30-ra minden cuccunkkal a hajón kellett lenni. A búszúztatás is olyan parádésra sikeredett, mint az érkezésünk.
Indulás előtt a város önkéntesei meghívtak bennünket egy szendvicsre és egy reggeli italra, majd szépen egymás után felvonultak a hajók legénységei. Össznépi fotó mind a 12 hajó legénységéről, majd az utolsó simítások az indulás előtt. Csak érdekességkén jegyzem meg, hogy a fotó, amit rólunk készítettek, kb. 5 perc múlva már a szervező facebook oldalán volt. Ha jól láttam néhányan (akik a kép szélén álltak, többek között én is) lemaradtak a képről :(
Nekünk igazán csak egy izgalmas dolog volt a vitorlák felszerelésén kívül, nevezetesen, hogy elsüllyedünk-e vagy sem. Ugyanis pénteken a hajó szponzori vitorláztatáson volt, amiről kivételesen most kimaradtam (volt elég új lelkes csapattag, aki akarta csinálni). A mi legénységünk a Foyle folyó torkolatánál leszállt a hajóról, és egy másik szkipper vezette vissza a hajót a kikötőbe. Mire visszaértek, a géptermet elárasztotta a víz. A kardán kivezetésnél tört be a víz. Szerencsére kéznél voltak a szervező karbantartói, akik kijavították a hibát és kiszivattyúzták a víz nagy részét. Mindazonáltal szemmel kell tartani, hogy nem szivárog-e a víz. Remélem ezt a pár napot ami hátra van a versenyből már gond nélkül kibírjuk, mert nem sok kedvem lenne a gépteremben búvárt játszani.
11:00 órakor indultak a hajók a kikötőből, hogy a szokásos parádés felvonulás után a folyótorkolatig motorozzunk. Elképesztő, hogy mennyi ember integetett a folyó parton. Megkockáztatom, hogy – Kína kivételével – itt voltak legtöbben kíváncsiak a versenyre és a részvevőkre. Ja, és feltételezem, hogy itt saját akaratukból jöttek el :)
Vagy másfél óráig tartott a távozási ceremónia. Annyit integettünk, hogy a végére már fájt a karunk. A motorozás is élvezetes volt, mert – szemben a szürke, esős idővel ami idejövetelkor fogadott bennünket – most verőfényes napsütésben haladtunk és csodálhattuk a hihetetlen zöld környezetet.
Pontosan 14:45-re kellett a folyó torkolathoz, Greencastle-höz érni, mert az Angliában elképzelhető legnagyobb repülő show, a Red Arrows (Vörös Nyilak) tartottak bemutatót. Ez a királyi légierő „reklám” alakulata, amit néhány évtizeddel ezelőtt a légierő népszerűsítésére hoztak létre. A vadászrepülő formájú és természetesen vörösre festett gépek nem modern vadászgépek, hanem inkább műrepülőgépek. Persze sugárhajtásosak. Kimondottan az ilyen, szoros alakzatban bemutatott gyakorlatokhoz lettek kifejlesztve. Valóban impozánsak, ahogy a 8 gép egymást szinte érintve rajzol különböző formákat az égre. A rajz nyomát fehér illetve színes pára csíkok adják, mintha valaki színes ceruzával rajzolna az ég kékjére. Valójában a „pára” nem más, mint a repülőgép farában porlasztott dízel, amit vörös kék festékkel szoktak színezni.
Miután a Vörös Nyilak befejezték a bemutatójukat, nekünk is eljött a rajt ideje. Ez alkalommal a szokásos rajt volt, rajtvonallal, visszaszámolással stb. Nem sikerült jól a rajtunk, az utolsó hajók között haladtunk át a rajtvonalon. Innen azonban szisztematikusan és kitartóan dolgoztuk előre magunkat, egyik hajót a másik után hagyva mögöttünk. Mivel a folyó torkolata előtt sekély tengerpart van, ezért egy viszonylag szűk sávban kellett takkolva a nyílt víz felé haladni. Eközben elképesztő látványt adott az írországi partvonal. A tagolt, cakkos partot dús, zöld növényzet borítja. Néhány, ugyancsak buja zöld sziget fokozza a látványt. Gyönyörű!
A szél északias, ahogy ígérték az előrejelzésben, úgyhogy nem tudtunk irányra tartani. A hajók viszonylag közel haladtak egymáshoz, de hétfő reggelre már az első helyen futottunk. Persze még akármi megtörténhet, mert a gyenge (és egyre gyengülő) szélben igen nehéz vitorlázni. Persze a jó kezdés feldobta a hangulatot, és talán kitart ezen a rövid versenyen.
Hétfőre virradóan az éjszakai közepére eső műszakkal kezdtünk, de nem volt sötét. Egész éjjel volt egy derengő csík az északi horizonton, ahogy a Föld másik oldalát sütő Nap fénye az északi sark fölött átszivárgott. Sokkal könnyebb volt így átvirrasztani az éjszakát. A derengő fény és a tiszta égbolt azért még valamit jelentett: hideget. Ugye egyrészt egyre északabbra haladunk, hogy meg tudjuk Skóciát kerülni, másrészt a tiszta égbolt miatt nagy volt a kisugárzás. Egyre-másra kerültek fel a rétegek. Már csak azért is, mert a legnagyobb vitorlákkal a hajón, nem sok mindent kellett csinálni a kormányzáson és a vitorla-állítgatáson túlmenően. Szóval nem volt amiben kimelegedjünk.
Sajnos egész hétfő és az éjszaka is gyenge-szél-vadászattal telt el. Csak ritkán érzem ilyen hosszúnak a műszakokat. Mintha az idő kerekét is ugyanez a gyenge szél hajtaná. Egyedül az segített bennünket át a vánszorgó órákon, hogy több hajó is látótávolságban volt és lehetett versenyezni. Persze ez inkább az idegek versenye, mert ez kell ahhoz, hogy a leheletnyi szélben mozgásban tartsuk a hajót. Nem szeretek ilyenkor kormányozni. Nem azért mert nehéz és koncentrálni kell, azt nem bánom, de unalmas is. Mindezek mellett (vagy ellenére), sikerült vezető pozíciónkat megtartani, úgyhogy továbbra is mi voltunk legközelebb a következő virtuális bójához, amit a szervező Skócia északnyugati csücskéhez rakott le. és amit jobb kéz felől kell elhagynunk. Ahogy egyre északabbra haladunk és így közeledünk a Skót partokhoz, lassan fel-feltűnnek a Hebridák. Egy-egy sziget bukkan fel a látóhatáron, ill. néhány kisebbhez egészen közel haladunk el. Mivel utunk nagy részét a nyílt vízen töltöttük el, mondhatni, hogy hozzászoktunk a végtelen víz látványához és a szárazföld hiányához. Nyilván ez az oka, hogy a szárazföld látványa mindig ugyanazzal az izgalommal tölt el. Valószínűleg hasonlóval, mint amit a nagy felfedezők érezhettek, amikor úgy indultak neki az óceánnak, hogy tulajdonképpen nem tudták hol és mikor fognak szárazföldet látni. Mondom és érzem ezt annak ellenére, hogy alig pár napja indultunk el és néhány nap múlva már Hollandiában is leszünk.
Kedd reggelre elértük a Skót partok legészak-nyugatibb csücskét, a Lewis szigetet és befordultunk. A kanyar izgalmasra sikeredett, mert nem csak 4 hajó gyűlt össze néhány száz méteres távolságban (ami egész fantasztikus két nap verseny után), de a szél is el-elállt. Nincs attól idegőrlőbb,mint amikor a versenyző hajók egymás után befutnak ugyanabba a szélcsendes foltba a vízen és várják, hogy vajon ki kapja meg az első fuvallatot, ami kiszakítja a kényszermegállóból. Nos, a szél ez alkalommal Switzerland-nek kedvezett, akik a partokhoz közelebb haladva megelőztek bennünket. Nem igazán értettük mi történik, hiszen azt gondoltuk, hogy a partok mellett a skót felföld hegyei szélárnyékot fognak eredményezni és a parthoz közel haladó hajók ott ragadanak. Tulajdonképpen ez is történt másik két hajóval, de Switzerland-et mintha kötélen húzták volna, úgy ment el mellettünk. Sebaj, van még kb. 3-4 nap a visszavágóra.
Az időjárásban majd az az alacsony nyomású ciklon fog változást hozni, amit szerdára várunk, bár azt reméljük, hogy folyamatosan előtte fogunk tudni haladni. A nyugodt időben szinte tükörsima vízen siklunk, ami nagyon ritka élmény a tengeri hajósoknak. Igaz, ez inkább parti vitorlázás, de a lényeg, hogy érdekes hullámok nélkül siklani előre. (Mintha a Balatonon vitorláznánk egy szép nyári napon). Az élményt csak a skót „nyár” rontja el. Ugyan amikor kisüt a nap érezni a melegét, de este olyan hideg van, hogy 5 réteg ruhában is fáztam.
Kedd délután tovább lötyögtünk a szinte tükör sima vízen és vártuk a szelet. Azt a szelet, amit mind az előrejelzés, mind pedig a parti őrség rádiós jelentése jósolt. Tőlünk nyugatra egy igen heves ciklon kavart orkán erejű szelet és ebből nekünk is kellett valamit kapnunk. Reméltem, hogy nem az egészet, mert az a 40 csomó körüli vihar, amit hozott, kicsit sok lett volna. Estére meg is érkezett a várt szél és elkezdett repíteni bennünket a Wrath fok (Cape Wrath) felé. Néhány hajó egy jóval északibb útvonalat választott, mert onnan várták először a szelet. Sajnos nekik lett igazuk, mert mire elértük az Oakney szigetek és Skócia közötti keskeny szorost, a Pentland Firth-et, addigra Great Britain és a Henri Lloyd is utolértek bennünket, északról behúzva a szorosba.
Maga a Pentland Firth arról híres (inkább hírhedt) hajós körökben, hogy az ár-apály igen komoly áramlásokat produkál a szorosban. Egyes jelentések szerint mértek már 16 csomós áramlást is. Úgyhogy kritikus, hogy mikor érkezik az ember ide hajóval, mert akár órákig is lehetetlen átjutni egy adott irányban. Nekünk, őszintén szólva, esélyünk sem volt bármit tervezni, hiszen nem rajtunk, hanem a szélen múlt, hogy mikor érkezünk ide. Szerencsénk volt. Néhány órával azelőtt értünk a szorosba, hogy szembe fordult volna az áramlás, úgyhogy éles szélben, áramlat által segítve szerdán reggel átjutottunk az Északi tengerre. Skóciának ezt az észak-keleti csücskét Duncansby Head-nek nevezik. Ilyenkor, amikor az áramlattal szemben fúj a szél, igen zavaros tud lenni a tenger. A hullámok taraját csak úgy leszakítja a szél és fehér porként sodorja a víz felett. Duncansby Head keleti oldalán is erős áramlások vannak, úgyhogy utunk igen göröngyösen folytatódott. Sajnos mind a két északról bevitorlázott hajó megelőzött bennünket. Az egyre erősödő szélben már nem tudtunk teljes vitorlázattal hatékonyan haladni, ezért a közepes orrvitorlánkat raktuk fel. Nem akarom a folyamatot most itt leírni, de megvolt a szokásos vizes élmény. A hajó orrában hullámok csapkodtak át rajtunk, a hajó vadul ugrált le-fel, miközben mi megpróbáltunk a fedélzeten maradni…
A vitorla csere után persze még el kellett a nagy orrvitorlát pakolni, ami mindig egy kihívás az erős szélben. A kisebb orrvitorla nem volt elég, még a nagyvitorlát is reffelni kellett. Így haladtunk el névadó szponzorunk központja, Wick mellett (ahol a whisky gyár van), és a távolban feltűntek az Északi tenger olajfúró tornyai. Már kevesebb mint 400 mérföld van hátra Hollandiáig. Alig várom, hogy odaérjünk és végre ismét találkozhassak feleségemmel, aki – remélhetőleg – ott fog várni. Nehéz leírni, hogy milyen várakozás van bennem, közel 11 hónap után látni valakit, akivel a legtöbb időt töltöttem az életemben.
Azt vártam, hogy ahogy fogynak a napok a verseny vége felé, egyre könnyebb lesz elviselni és megélni ezt az egész Földkerülő vállalkozást. Érdekes módon azt vettem észre magamon, hogy egyre nehezebb. Egyre türelmetlenebb vagyok, hogy megérkezzünk és egyre türelmetlenebb vagyok a helyzettel ill. a körülményekkel szemben.
Csütörtökre virradólag közel 30 csomós szél volt, amiben tovább kellett csökkenteni az orrvitorlákat. Mi a belső orrvitorlát dobtuk le, és maradt a közepes Yankee 2 a hajó orrán. A nagyvitorlánk 2. reffen próbálta túlélni a helyzetet, mert a 3. reff kötél nem volt befűzve. Valami – általunk megfejthetetlen ok – miatt a 3. reff kötél állandóan elszakad. Már mindennel próbálkoztunk, de valami állandóan eldörzsöli, elkoptatja és elszakad. Feladtuk. Pedig most jól jött volna, mert sokszor a teljes oldalkorlát-sor eltűnt a vízben, annyira oldalra döntött bennünket a szél. Nyilván ilyenkor nem is haladunk elég gyorsan. A Switzerland nevű hajó utol is ért bennünket, de mivel szél alatt (a széliránnyal ellentétes oldalon) próbáltak bennünket megelőzni, nem sikerült nekik. Az egészben az volt az érdekes, hogy nekik, velünk ellenkezőleg, az orrvitorlájuk volt a fedélzeten és a belső orrvitorla (staysail) hajtotta a hajót. Sokkal kevésbé dőltek mint mi és mégis (vagy pont ezért) jobban haladtak.
Ekkor jöttem rá, hogy valójában a mi gyengénk nem a hosszú verseny. Eddig azt gondoltam, hogy mi jobban teljesítünk a rövid távokon. De valójában nem a táv hossza, hanem a szél erőssége (vagy talán mindkettő) a meghatározó. Így visszagondolva, gyengébb szélben viszonylag jobban teljesítettünk az előző versenyek során. Szerintem ez azért van, mert jellemzően túlvitorlázzuk a hajót (mint ahogy erről már számtalanszor írtam), és így nem haladunk hatékonyan. Szóval számunkra az ideális verseny a rövid táv közepesen gyenge szélben. :) Sajnos ez a verseny nem egészen erről szól.
Visszatérve a csütörtök reggelre, a tomboló szél lassan kezdett elülni. Ennél fogva meglehetősen eseménydúsra sikeredett a hajnal. Először is visszaengedtük a belső orrvitorlánkat szárnyalni. Majd felraktuk a legnagyobb orrvitorlát. Persze a közepes orrvitorla lekerült a hajó orráról, amit össze kellett hajtogatni, majd elpakolni. A tovább gyengülő és nyugatiasra forduló szélben úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a közepes spinakkernek. Ehhez ledobtuk a nemrég felhúzott belső orrvitorlát, felhúztuk a spinakkert, majd ledobtuk a nagy orrvitorlát. Egyszóval nem unatkoztunk. Párszor azért ronggyá áztunk (a még mindig közepesen hullámzó tengerből fel-felcsapódó víz miatt) mindezek alatt, de a munka miatt nem fáztunk, épp ellenkezőleg teljesen túlmelegedtem. Alig vártam, hogy a műszak végén megszabaduljak a ruha rétegektől.
Korábban írtam, hogy vajon elsüllyedünk-e a gépterembe még múlt pénteken betört víz miatt. Viccnek szántam, komoly lett. Sajnos a Mekk Elek munka amit a karbantartók csináltak (a félreértések elkerülése miatt, megjegyzem, hogy kedvelem őket, de jellemzően összecsapják a munkát amit végeznek, mert rohannak egyik hajóról a másikra) nem tartott ki, újra elkezdte engedni a vizet. Úgyhogy mindenféle gumipókokkal próbáltuk meg a tömítést a helyére préselni. A lényeg, hogy ne ömöljön a víz és Londonig bírja ki.
Majd elfelejtettem. Még az utunk elején írtam, hogy az egyik fedélzeti D gyűrű, ami a hátsó merevítőt tartotta, eltörött és a felcsapódó kötél annak idején erősen megütötte a karomat. A szervező azt mondta, hogy ilyenre még csak egyszer volt előtte példa a versenyek történetében. Nos, ugyanazon a helyen ismét eltört a D gyűrű (ez egyébként ujjnyi vastag saválló acél). Úgy tűnik a statisztika erősen romlik, különösen a mi hajónkon. Menet közben kicseréltük, de mégis aggasztó, hogy kétszer is eltörik egy olyan pont a hajón, ami un. „erős pont”. Ez is azt az elméletemet támasztja alá, hogy sok minden alul van méretezve a hajón. Pl. a kötélgyártó Marlow emberei mondták, hogy nem véletlen csúsznak a nagyvitorla felhúzó kötelek a hajókon. Ők 16 mm-es köteleket javasoltak és ehhez méretezték a szerelvényeket, de a szervező csak 12 mm-es kötelet rendelt. Nyilván olcsóbb…
Csütörtök estére a szél visszafordult délnyugatiassá, úgyhogy vissza kellett rakni a spinakker helyett a fehér orrvitorlákat. Mint korábban írtam, jók vagyunk a „normál” szeles vitorlázásban, úgyhogy szépen állva hagytuk a bennünket támadó Switzerland hajót. Persze ennek ára volt, többek között az, hogy a műszakunk több mint felét nekem kellett kormányoznom, mondván, hogy most igazán tétre megy a játék. A tét a dobogós második vagy harmadik hely. Szerencsére sikerült annyi előnyt (pár mérföldről van szó) „összekormányozni”, hogy átadhattam a kormányt. Sajnos a hasonlóan néhány, értsd 2-3 mérföldre előttünk, a vezető helyen haladó Henri Lloyd a még hátralévő néhány órában behozhatatlannak tűnt, hacsak valami hibát el nem követnek. Nem szoktak. A közöttünk lévő távolság a befutóig 2-3 mérföld között változott, attól függően, hogy éppen ki volt a TSS-ben (Traffic Separation Scheme – azaz a nagy, teher- és utasszállító hajóknak kijelölt vízi „autópálya”). Miért számított ez? Azért, mert a verseny kiírás szerint a TSS-t csak 90 fokban lehetett keresztezni, ami nem mindig esett éppen az ideális útirányba, úgyhogy ilyen alkalmakkor, mármint amikor át kellett haladni egy-egy ilyen TSS-en, a haladásunk némileg lelassult. Ráadásul volt belőlük bőven, mint az amerikai autópályák. Talán 8-10 ilyen TSS-en is át kellett haladnunk.
Végül reggel 10 óra körül futottunk be, alig kevesebb, mint 2 mérfölddel az első, Henri Lloyd mögött. Mondanom sem kell, nagy öröm volt a 2. dobogós hely, amiért majd egy-egy piros színű zászlócskát remélünk a pódiumon. Jól fog mutatni a 2 kék mellett, amiket ez eddigi 3. helyezéseinkért kaptunk. Nem elégedetlenül, de kicsit vérszemet kapva jegyzem meg, hogy van még egy versenyszakasz Londonig, ahol egy sárga zászlócska még kiosztásra vár az első helyezettnek :)
A befutó után végre hátra is mertem nézni, mert addig csak a célegyenes irányába koncentráltam, ugyanis én vezethettem célba a hajónkat! Ez már csak azért is nagy szó, mert a hajrá hevében több, addig csak mérsékelten kormányzó társam el lett „tiltva” a kormánytól (persze csak átmenetileg). Mögöttünk pedig egy rakás (értsd 3-4 hajó) volt látótávolságban, mind egymással vetélkedve próbálván elérni a többiek előtt a befutót. Talán még nem volt ilyen szoros verseny az eddigi utunk során!
Miután befutottunk, leszedtük a vitorlákat és motorral mentünk a dokk felé, ahol majd „lezsilipelnek” bennünket a kikötő vízszintjére. Igen, nem elírás, lezsilipelnek, mert jellemzően Hollandia egy része, és ezek között Den Helder kikötője is a tenger szintje alatt van. Én várhatóan nem sok időt fogok itt tölteni, mert kiveszem eddig felhalmozott „szabadságomat” és a feleségemmel Amszterdamban fogjuk tölteni a viszontlátás napjait. Persze a díjátadóra azért visszajövök a kikötőbe, csak nem hagyom azt az ezüstérmet másnak átvenni helyettem :)
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
