‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. július 10.

2014.07.11.

Péntek dél körül értünk Den Helder, egykor a helyi királyi haditengerészet által használt kikötőjébe. A kisváros mostanra kevésbé katonai, inkább polgári, gazdasági feladatokat lát el a tengeren, úgymint az innen északra lévő rengeteg gáz fúró ill. kitermelő torony ellátása ill. karbantartása. A kikötőbe befelé hajózva számos ilyen ellátó hajót láttunk, de olyan furcsa jószágok is tanyáznak errefelé, mint a tengeri vezetékfektető hajók.

Lezsilipezésünk után kis kikötőbe értünk, ahol éppen akkor érkezett meg a feleségem. Már messziről integettünk egymásnak és alig vártam, hogy végre odaszaladhassak hozzá és megölelhessem közel 11 hónap után. Sajnos a protokoll miatt még a kikötés után várni kell a hivatalos eligazításra. Ezt követi az útlevélellenőrzés. De itt még nincs vége a ceremóniának, mert a helyiek díszesen felöltözött fogadóbizottsága addig senkit nem engedett kimenni a mólóról, amíg meg nem eszi a vendégváró specialitást: a hagymával bőven magrakott nyers heringet. Nos, ízlések és pofonok különböznek … nekem nem volt gusztusom, úgyhogy minden ravaszságomra szükségem volt, hogy elosonjak a heringevők mellett és végre megölelhessem. A heringet illető óvatosságom úgy tűnik indokolt volt, mert Jutka első kérdése az volt, hogy „… csak nem ettél te is abból a nyers halból?”. Persze nem is a nyers hal számít, hanem a figyelmesség. Mint ahogy figyelmesség volt az is, hogy a nyers hal evés után mindenkit ünnepélyesen felkísért a fogadó bizottság a kikötő kis főterére, ahol közölték, hogy biztos „büdös a lábunk”, ezért vegyük le a cipőinket és válasszunk magunknak egy-egy pár hagyományos holland facipőt (clog). Én nem is értem mi vitte rá a hollandokat, hogy ilyenben járjanak. Ettől kényelmetlenebb lábbelit el sem tudok képzelni. Talán ha 50 métert mentem benne, de vissza kellett húznom a lábamra a saját cipőmet, ha nem akartam, hogy a következő napokban feltört lábbal sántikáljak. Vagy olyan ez mint a katonai bakancs: először az ember lába törik be, majd pedig szép lassan a bakancs is? Mindenesetre kedves emlék lesz a valódi, 45-ös fapapucs, csak tudjam hova tenni a folyamatosan gyarapodó csomagomat, ami az út kezdetén sem volt kevés, de minden megállóban gyarapodott valami aprósággal.

Ahogy letoltuk a torkunkon az ugyancsak vendégváró (de valószínűleg kevésbé tradicionális) sült krumplit, az annál hagyományosabb Amstel sör társaságában, utunkat a vasútállomás felé vettük. Jeleztem mindenkinek, hogy ezen utolsó megálló alkalmával kénytelenek lesznek nélkülözni a társaságomat, mert bizony kiveszem éves szabadságomat, méghozzá tömbösítve, egyben. Úgyhogy Jutkával elvonatoztunk Amszterdamba. Nem mértem hány kiló volt a csomagom, de biztos, hogy több mint 20 kg (ami elvileg a megengedett teljes személyes holmik súlya), pedig egyetlen vitorlás cuccot sem vittem magammal ez alkalommal, csak civil ruházatot, no meg apróbb ajándékokat, amiket a megállókban szedtem apránként össze. Még az a szerencse, hogy az amszterdami szállásunk közvetlen a központi pályaudvarral szemben volt, úgyhogy nem kellett messze menni. Jól esett beesni a szállodába és berendezkedni erre a néhány napra a szobába. Ugyan fáradtak voltunk, de egy esti séta még belefért. Elmetünk a Dam térre. Ez tulajdonképpen Amszterdam „főtere”. Itt található a régi királyi palota, az „Új” templom (Nieuwe Kerk) és a nemzeti emlékmű. Ez utóbbi, de tulajdonképpen az egész Dam tér egy nagy találkozóhely. Turisták és helyiek ezrei vannak itt hihetetlen kavalkádban. Innen csak néhány utcára van a híres vöröslámpás negyed. Egészen egyedülálló módon itt a prostitúció nem csak jól virágzó üzlet (ebben nem egyedülálló), hanem legális és elismert adófizető foglalkozás. A csalódások elkerülése végett a „hivatásosok” kis kirakatokban mutatják be „portékájukat”, a lehető legkevesebbet kitakarva belőle a jó ízlés határain belül (de azokat erősen feszegetve). Mivel ez a „munkaterület” Amszterdam egyik turista látványossága, akad itt bőven egymással kézenfogva sétáló pár, akik csak nézelődni vannak itt, de ez senkit sem zavar, azt ingyen is lehet :)

Aki először jár Amszterdamban, annak hamar fel fog tűnni egy, az utcán sok helyen érezhető, talán kicsit édeskés, érdekes, de nagyon jellegzetes füst szaga. Ez a marihuána füst lengi be az un. „kávéboltok” (Coffeeshop) környékét. Itt ugyanis az üzletszerű kéjelgés mellett az enyhe drogok, a marihuána is legális. Oly mértékig, hogy ezekben a kávéházakban valójában nem elsősorban kávét, hanem inkább marihuánás cigarettát (vagy hasonló tartalmú süteményt) fogyasztanak az emberek a helyi sör társaságában. Én már ismertem ezt az illatot jamaicai megállónknak köszönhetően, de Jutka is hamar megjegyezte, mert nem lehet úgy végig sétálni egy utcán, hogy lépten-nyomon ne üsse meg az ember orrát.

Néhány perc nézelődés a piros neonokkal kivilágított utcákon és az édeskés drog szagának folyamatos érzése elég volt ahhoz, hogy tovább álljunk. Nem mentünk messze, csak a szomszédos utcákban lévő kínai negyedig, ahol be is tértünk az egyik fúziós keleti étterembe, valami kulináris élvezetre vágyva. Kiváló volt a kaja. Csak azt sajnáltam, hogy tudtam ide nem fogunk visszajönni, mert ezernyi olyan étterem van a környéken, ahová a következő napokban majd szívesen betérnék. Ami az éttermeket illeti, meglepve tapasztaltam, hogy – valami számomra nem érthető ok miatt – szinte minden második étterem Argentin Steak ház. Az utca kép valahogy úgy néz ki, hogy egymást váltogatják az Argentin éttermek és a Coffeeshop-ok, és néha-néha elszórva találunk egy-egy olasz vagy távol-keleti éttermet is. nyilván túl sok a marhahús errefelé és nem tudnak vele mit csinálni…

Szombat reggel csepergős, esős nap virradt ránk. Szegény kollégáimra gondoltam, akik szakadó esőben és erős szélben vitték az egyik szponzor munkatársait vitorláztatni. Nos, ez alkalommal biztos nem „örömvitorláznak”! Az időjárás nem nagyon hagyott más lehetőséget, mint múzeumlátogatást. Adta magát a legnagyobb és talán leghíresebb helyi múzeum a Rijsk múzeum. Itt a legkiválóbb helyi, németalföldi festők műveiből van állandó kiállítás. Maga a múzeum nemrég került teljes felújításra és kiváló állapotban van. A képek gyönyörűek, jól vannak megvilágítva, érthető magyarázatok, stb. Szóval érdemes elmenni (különösen egy esős nap). A múzeum favoritja Rembrandt óriási Éjjeli Őrjárat című festménye. Alig lehet a képhez jutni, annyian csodálják. Csak érdekességnek jegyzem meg, hogy nem messze, a Rembrandt téren van egy Rembrandt szobor, és az előtt egy szoborcsoport, ami ennek az Éjjeli Őrjárat képnek a plasztikus, szoborcsoportos ábrázolása. Érdekes. Akit érdekel, az megtudhatja, hogy a képet, több másikkal együtt, a helyi civil őrség ebédlőjének falára készítette a művész, és a kép szereplői valós alakok, az akkori kvázi „polgárőrség” emberei. Ami az olvasást illeti, az igazi műkedvelők akár napokat is eltölthetnek itt, annyi leírás, magyarázat, audió kommentár stb. található a kiállított művekhez kapcsolódóan. Én nem igen tudok néhány óránál többet eltölteni ilyen helyen. Egyszerűen megtelek a képek adta benyomásokkal és egy idő után nem tudok többet befogadni. Meg kell emésszem a látottakat. Nem is nagyon jutott másra aznap már szellemi kapacitás. Csak sétáltunk az esőben és végignéztük a virágpiacot. A nagy tavaszi dömping ugyan véget ért, de most is kapható tömérdek virág a pavilonokban, nem beszélve az ezerféle színű és formájú tulipán és egyéb virághagymákról. Itt a „Hogy neveljünk Canabis-t” csomag is a slágerek közé tartozik.

Késő délután vonatra szálltunk, hogy visszamenjünk Den Helder-be a díjátadóra. A kétszintes vonat drága, de nagyon kulturált. Csöndes, tiszta, ingyenes WIFI, … Úton a kikötőbe feltűnt, hogy alig látni embert az utcákon, mintha egy kísértet városban sétálnánk. Gondoltam biztos mindenki a kikötőben van. Tévedtem, alig lézengett ott néhány ember, pedig a színpadon valami helyi banda szaggatta (volna) a dobhártyákat. Úgyhogy vagy tényleg szellemvárosról van szó, vagy mindenki a Holland – Angol meccset készült nézni …

A díjátadó amolyan Clipper-esen késve kezdődött, de nagy ünneplés lett belőle. A helyi polgármester helyettes, a helyi szponzor a DLL és a szervező is mind-mind méltatták a versenyzők érdemeit és a verseny során először, a dobogós helyezettek nem csak egy kis vitorlás zászlócskát, hanem egy valódi érmet is kaptak a nyakukba. A kötelező fényképezkedés után irány vissza Amszterdam!

Vasárnap borult nappal virradt ránk, de némi napsütés ígéretével. Délelőtt néhány helyi piac felé sétáltunk, felfedeztük kicsit a várost. Elmentünk a botanikus kertig, majd a művésznegyedbe, ahol a már korábban említett Rembrandt szobor található, körülötte pedig számtalan festő kiállító. Kicsit olyan érzése van az embernek, mint Párizsban a Montmartre-on. Számtalan fényképet csináltunk a tipikus helyi házak hasonló, ugyanakkor teljesen egyedi homlokzatairól, a rengeteg bicikliről, a csatornákról, hajókról, hidakról, … szóval mindenről, amitől Amszterdam az, ami. Itt a nem egészen 800,000 lakosra kb. 600,000 bicikli jut. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag nem építenek utat bicikli út, de legalább biciklis sáv nélkül. Itt a bicikli út kétsávos, és jobb minőségű, mint néhány hazai alsóbb rendű út Magyarországon. A bicikli után következik a vízi közlekedés. Ehhez mintegy 165 kanális van a városban (és megszámlálhatatlan az ország egész területén), amiken közel 1300 híd ível keresztül.

A víz nem csak a közlekedésnek, de a lakóterületeknek is helyet biztosít. Már az elmúlt századokban igen sűrűn lakott volt Amszterdam, ezért 6 méterben szabályozták az egyes lakótelkek utcafrontját. Ezért adnak az egymás melletti, teljesen különböző homlokzatú házak mégis egységes utcaképet, mert mind egyforma széles. Ez alól csak néhány csatorna mellett van kivétel, ahol a 18. századi gazdag kereskedők laktak. Ők 12 méter széles, azaz dupla telkeken építettek fényűző házakat magunknak. Szóval, ha valaki mégis a teljesen beépített belvárosban akar magának telket, annak nem maradt más választása, mint a vízre építkezni. Mára 2,500 lakóhajó van a csatornák falához kötve Amszterdamban, sok közülük úgy üzemel, mintha fix ingatlan lenne, azaz rá vannak kötve a közműhálózatra, vízre, villanyra, gázra, sőt némelyikük még kis úszó kertet is csinált magának. Mára odáig jutottak, hogy helyenként ezek az úszó házak akadályozzák a forgalmat, úgyhogy a város nem engedélyez több ilyen lakóalkalmatosságot.

Mivel vasárnap délután ki-kinézett a nap, úgy gondoltuk kihasználjuk a kedvező időt és elmegyünk egy csatornatúrára. Felültünk hát egy ilyen hajóra (megszámlálhatatlan van belőlük) és a víz felől is végig néztük azokat az utcákat, ahol eddig a parton sétálgattunk. Egy másik perspektíva. Jó érzés volt felismerni néhány épületet, ahol korábban a parton csináltunk fényképet.
Vasárnap este néhány hajós társammal találkoztunk, hogy együtt vacsorázzunk. Ők sem bírták már Den Helderben, úgyhogy eljöttek néhány napra Amszterdamba szétnézni. Időközben elkezdett szakadni az eső. Bőrig ázva érkeztek meg a Dam térre, mert persze eső dzsekit elfelejtettek magukkal hozni a hajóról. Az első adandó kínai étterembe betértünk. A kaja nem is nagyon számított, csak hogy száraz legyen! Vacsora után a nem messze lévő, több száz éves hagyományokkal rendelkező Fockink bárba mentünk be. A bár tulajdonképpen egy pár négyzetméteres Gin bár, ahol még székek sincsenek, hogy leüljön az ember. Elsősorban saját kifőzésű gin-t, ill. más, egyedi ízesítésű alkoholokat kínálnak. Meg lehet itt kóstolni a Hollandok egyik specialitását, a Jenever-t is. Ahogy elnéztem a pult is van vagy száz éves, de valószínűleg örökre konzerválódott a rengeteg rá kiöntött alkoholtól. Ugyanis a hely egyik érdekessége, hogy a poharat annyira színig öntik, hogy nem lehet felemelni anélkül, hogy ki ne löttyenjen. Ezért mindenkinek először a pohár szájához hajolva le kell szürcsölni belőle, mielőtt felemelhetné az asztalról egy koccintáshoz. A kóstolók után magukra hagytuk a többieket, ne zavarjuk őket a vörös lámpás negyed rejtelmeinek a felfedezésében :)

Hétfő volt az egyetlen nap, amikor az előrejelzés szerint megúszhattuk eső nélkül (tévedtek). Ezért azt terveztük, hogy kicsit kilátogatunk Amszterdamon kívülre, megnézünk egy-két kisvárost, ott is olyan szellemjárás van-e, mint Den Helder-ben, vagy ott emberek is laknak. Felvetődött a bicikli bérlés gondolata, de amikor a távolságokról is beszéltünk, Jutka viszakozott. Végül kis robogó lett belőle. Ezek olyan lefojtott kis motorok, amik nem mennek többet 30 km/h-nál. Nem kell rájuk bukósisak és használhatják a bicikli utakat. El is indultunk, hogy kimegyünk a tengerpartra. Ugyan navigációs szoftverrel felszerelve indultunk neki, de csak több mint 1 óra bolyongás után jöttem rá, hogy az északkelet felé kivezető utak (amik keresztezik a nagy, tengeri hajós forgalmat) jellemzően vagy alagutak vagy autópályák, amiken nem lehet biciklivel (és a kis robogóval) közlekedni. Úgyhogy átgondoltuk az útitervet és kikapcsoltuk a navigációs szoftvert, ugyanis az itteni bicikliút hálózatot nem ismerte. Helyette egy északi irányban lévő komphoz vettük az utunkat. Mint kiderült ez volt a jó választás, ráadásul a komp ingyen szállította a bicikliket és az azzal ekvivalens robogókat.

Zaandam városkán keresztül könnyen elértük Zaanse Schans-t, amit talán a mi Szentendrei szabadtéri skanzenünkhöz tudnék hasonlítani. Néhány házacskából álló mintafalucska. Van itt szatócsbolt, sajtüzem birkákkal, veteményes kert baromfikkal, és persze a Holland táj elmaradhatatlan tartozéka: szélmalmok. Nem is egy. A hagyományos gabona malom mellett volt még fűrészmalom és természetes festékekhez színezőanyag őrleményeket előállító malom is. Mire a skanzenhez értünk eleredt az eső, úgyhogy jórészt esőben sétáltunk, de már hozzászoktunk. Szerencsére az esővel szél is járt, úgyhogy a szélmalmok többsége teljes vitorlázattal járt. Igen, nem véletlen írok vitorlázatot, mert a szélmalmok széllapátjait ugyanúgy kell „vitorlázni” vagy éppen a vitorlákat „reffelni”, mintha egy hajóról lenne szó. Gyenge szélben nagyobb felületre van szükség, amibe a szél belekap, míg erősebb szélben kevesebbre, nehogy leszakítsa a széllapátokat. Ezt a molnárok vásznakkal és a széllapátok fafelületeinek növelésével-csökkentésével érik el. Legnagyobb meglepetésünkre az egyik ilyen szélmalomban még magyar nyelvű tájékoztató is volt! Mire bejártuk a jellemzően egységes zöld házakból álló kis települést, az eső is elállt, kisütött a nap, úgyhogy ragyogó időben motoroztunk vissza Amszterdamba. A kölcsönző zárásáig volt még kis időnk, úgyhogy motorizálva jártuk be a városi parkot, a Vondelpark-ot. Ez az itteni Városliget, Margitsziget és Népliget egyben. Szerencse, hogy motorral jöttünk, mert egyébként egy nap is kellett volna rá, hogy végig járjuk. Emberek tömegei pihentek a füves részeken, rengetegen futottak eldugott ösvényeken és még többen bicikliztek a számtalan, keresztül-kasul vezető úton a parkban. Az estét egy Thai vacsora zárta egy Bird nevű étteremben. Nem szokásom étterem előtt sorakozni, de ez egy viszonylag népszerű és jónak tartott hely, úgyhogy gondoltuk kipróbáljuk. Megérte. Első osztályú volt a kaja.

Kedden sajnos ismét szakadó eső ígérkezett, amit ezúttal sikerült is a meteorológiának eltalálni. Egésznap esett. Ismét múzeumi nap, gondoltuk. Reggel az Anne Frank ház volt a cél, de mire odaértünk kb. 150 m-es sor állt. Nem volt jobb dolgunk, hát kivártuk. Közel 2 órát álltunk az esőben és az erősödő szélben. Rajtunk volt esődzseki, de voltak kevésbé felkészültek, akik vacogtak és szabályosan lilára hűltek, mire a pénztárhoz jutottak. Persze értem én, hogy a „hely szelleme” meg minden, de nekem mégis csalódás volt a hely. Én olvastam Anne Frank naplóját és tulajdonképpen a könyvből való idézetekkel voltak a falak teleírva. Ennyi. Üres ház, bútorok nélkül. Néhány korabeli fénykép és pár videó interjú a túlélőkkel. Ennyi. Nem sokkal kaptam többet, mintha megnéztem volna előtte a ház alaprajzát. Mindegy, ez is megvolt, pipa. Utána még sikerült bejutnunk a Van Gogh múzeumba, ami sokkal érdekesebb volt. Jól leírták és elmagyarázták a művész alig 10 éves festői pályáját és döbbenetes volt látni, ahogy – esetenként átmenet nélkül – tudott stílust váltani. Mintha nem is ugyanannak a festőnek a keze munkája lett volna néhány kiállított kép. Néhány képre még rá is ismertem a budapesti Van Gogh kiállításról. Az estét egy gurman fondue vacsorával zártuk.

A szerda már megint magán viselte az „utolsó nap” nyomorúságát. Mintha az időjárás is csak rá akart volna tenni egy lapáttal. Nem csak, hogy továbbra is esett az eső, de még a szél is elkezdett fújni, úgyhogy kellemetlen hideg érzése volt az embernek. Még szerencse, hogy Amszterdamban több mint 50 múzeum van, volt hová menni. Ezúttal a Tengerészeti és hajózási múzeum volt a soron. Kérdezhetné valaki, hogy hogy tudok közel egy év vízen töltött idő után még most is a hajózás után érdeklődni? Nos, én is bizonytalan voltam, de szerencsére a múzeum inkább ismeretterjesztő orientáltságú volt, nem pedig a „hagyományos” múzeum, ahol millió kiállított tárgy van, amire az ember 10 perc után ráun. Itt meg lehetett ismerkedni a rabszolga kereskedelemtől kezdve, a bálnavadászaton át, a holland hadiflottákig és tengeri csatákig szinte mindennel, ami a vízhez, hajózáshoz, tengerészethez köthető Hollandiában. Szóval érdekes volt, még az a korabeli Kelet-indiai hajózási társaság hajója (pontosabban annak replika mása), ami a múzeum előtt van kikötve. Kora délután lett mire kijöttünk, bár nem az időjárás csalogatott ki bennünket. Továbbra is cudarul fújt és folyamatosan szemerkélt az eső. Ebédre egy japán étterembe tértünk be. ahol elvileg annyit ehettünk egy fix összegért, amennyit akartunk. Én jellemzően nem szeretem az ilyen éttermeket, mert zabálásra késztetik az embert (legalábbis sokakat). Itt azonban kicsit máshogy értelmezték az „amennyi beléd fér”-t. Nem volt büfé, ahol jellemzően kihűlt, maradék ételekből lehet válogatni, hanem egy menü lapról kellett rendelni. 5 körben lehetett rendelni, és minden körben 5 fogást, azaz elvileg 25 fogás volt a korlátlan fogyasztás. Előre elmondom, hogy még csak közel sem tudtunk ennyit enni. Ráadásul, hogy ne pocsékoljanak az emberek, addig nem lehetett a következő kört megrendelni, amíg az előző rendelést meg nem ettük. Ez nekem szimpatikus megközelítés, különösen azután, hogy átéltem 11 hónap alatt mennyi kaját kidobtunk a hajón, mert megmaradt. A gond csak az volt, hogy kb. 2 órán keresztül ettünk, mert minden kör után várni kellett, míg a következő kört elkészítik. Nekem kedvencem a japán konyha, Jutka kevésbé rajong érte, de megeszi. A harmadik körnél már a desszerteket kértük, mert nem bírtunk többet enni. Tele hassal csoszogtunk a virágpiac felé, ahol megvettük a kötelező holland ajándékokat: hűtőmágneseket, fapapucsokat, tulipánhagymákat. Innen már szinte helyiekként, a környező utcákat mind ismerősként üdvözölve mentünk haza a szállodába.

Még átballagtunk a központi pályaudvarra, hogy a csütörtöki vonatjegyeket megvegyük, de közölték velünk, hogy olyat nem lehet. Mindig csak aznapra lehet vonatjegyet vásárolni. Úgyhogy csütörtök reggel, akarom mondani hajnal 5-kor kelés és az 5:30-kor nyitó pénztárakban veszünk jegyet az első vonatra Den Helderbe. 7:30-ra kell ott lenni, mert a délelőtt be van osztva szinte félóránként. Az utolsó és egyben legrövidebb versenyről az következő bejegyzésemben írok.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››