‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. június 29.
2014.06.30.
Hétfőn délelőtt eufórikus örömmel érkeztünk Londonderry-be. Látvány szempontjából nem volt filmbe illő. Egyrészt azért mert – ugye – a befutó jóval korábban volt és motorral érkeztünk a Foyle folyó torkolatához, másrészt az idő is szürke ruhába öltözött. A simára borult égboltból hol elindult, hol megállt az égi áldás. De még ez a szürkeség sem tudta elfedni a hihetetlen üde zöld színt körülöttünk. A folyó mindkét partja dús, buja zöldben pompázott, ami arról tanúskodott, hogy ez az időjárás nem kirívó. Ír csapattársunk is megerősítette, hogy ez egy tipikus nyári nap errefelé. Az örömünket viszont nem tudta elrontani az eső sem, mert megerősítették a dobogós helyezésünket. Kiderült, hogy az óvást benyújtó hajó átgondolta a történteket és visszavonta fellebbezését. (Lehet, hogy a 100 angol fontos díjat akarta megspórolni :))
Ebben az örömteli állapotban is igen hosszúnak tűnt a folyótorkolatban felfelé motorozni. A sekély víz miatt Pilot hajó mutattat az utat 6 Clipper hajónak. (A többiek hátrébb voltak, még kint a tengeren és ők valamikor hétfő délután érkeztek.) Ahogy így hajózunk célunk, Londonderry felé, egyszer csak skót dudaszóra lettünk figyelmesek. Nos, a „semmi közepén”, a folyó jobb partján, egy fás, ligetes részen megpillantottunk egy skót dudást, aki egyedül állt a parton és nekünk játszotta a már ismert üdvözlő dallamokat. Volt aki annyira elérzékenyült, hogy megkönnyezte ezt a figyelmességet. Nyilván a szponzorunknak köszönhetjük. Ilyen, több hetes civilizációtól való távollét után nem ritka a felfokozott emocionális reakció. Szinte minden hosszabb szakasz után volt aki könnyezett. Amikor megérkeztünk Rióba, amikor elértük az ausztrál partokat, amikor megláttuk a Golden Gate hidat San Franciscoban, … Valóban volt valami megható abban a magányos dudásban a folyóparton, ahogy nekünk játszott …
Londonderry-be érve már messziről láttuk, hogy amit korábban mondtak az itt megrendezett 1 hetes tengerészeti fesztiválról, az nem túlzás. A kimagasló óriáskerék alatt hatalmas régi típusú, szögletes vitorlás fahajó állt, a kis kikötőt kiürítették a Clipper hajóknak, hogy a flotta be tudjon kényelmesen parkolni a pontonok mellé, a stégen pedig a helyi polgármester asszony vezetésével fogadóbizottság üdvözölte a hajókat. Persze az első helyezett hajó érkezett elsőnek, ami – nem bunda – jól megérdemelten a város által szponzorált Derry hajó volt. Óriási öröm és tényleges fesztiváli hangulat volt, amit az is fokozott, hogy megérkezésünkre kicsit kiderült az ég és kisütött a nap. Mire mi is a mólóhoz értünk, a skót dudás már ott fújta a talpalávalót. A polgármester asszony óriási mosollyal fogadott bennünket, beállt közénk fényképezkedni, pózolt, ez volt az első hely az utunk során, ahol ilyen történt. A kikötés és a hivatalos fotók után jött a szokásos üdvözlő whisky, a jégbehűtött sör (ez esetben az írek büszkesége, a belfasti Guinness) és a kevésbé szokásos (de nem egyedi) szendvicses fogadás. Útlevél ellenőrzés után pedig kötelezően meg kellett látogatni szponzorunk nem messze felállított sátrát, ahol további, „illemből” kötelezően fogyasztandó whiskyvel ünnepeltük a dobogós helyezésünket. No, pontosan ekkor dőlt el, hogy a délutánra tervezett hajótakarításból nem lesz semmi …
Nyilvánvalóvá vált, hogy a meleg fogadtatás és italozás után abszolút esélytelen lenne bárkit is nem hogy rávenni hajót takarítani, de még a hajóra visszaterelni is. Elnapoltuk a munkát keddre. Mivel eredetileg az volt a tervem, hogy most, utoljára a hajón fogok maradni a kikötőben, nem néztem előre szállást, úgyhogy nem volt semmi lefoglalva. Ennek ellenére bekövetkezett az amitől tartottam, nevezetesen szinte „viszkettem” a gondolatától is, hogy a hajón töltsem a pihenő napjaimat, úgyhogy lázasan elkezdtem valami szállást keresni. Sajnos a helyi WIFI nagyon csapnivaló volt, ami csak egyre jobban bosszantott, minél elszántabban próbáltam menekülni a hajóról. Végül feladtam és néhányan azt mondtuk, hogy lesz ami lesz, nyakunkba vesszük a várost és addig megyünk, amíg szállást nem találunk. Sajnos ez nem volt túl bíztató, mert a fesztivál, és nem utolsó sorban a mi érkezésünk miatt, a szálláshelyek telítetten futottak. Több helyen találtunk ugyan egy-két napra szabad szállást, de ez azt jelentette volna, hogy többször szedni kellett volna a sátorfánkat és költözni. Végül is találtunk egy viszonylag alapszintű hotelt, ahol lecsaptunk az utolsó szobákra. Ez megnyugtatott. Visszamentünk a cuccainkért a hajóra és mire az összes szükségesnek tartott holmival elcipekedtem a hotelbe, alig vártam, hogy leroskadjak az ágyra. A legjobban, mint mindig, most is a meleg zuhany esett. Ilyenkor „láncfürdést” kell tartani, azaz egymás után többször lefürdeni, hogy a kihagyott heteket bepótolja az ember.
Kedd reggel, nem túl korán lassan összegyűlt a csapat a hajón és elkezdődött a munka. Szerencsére nem volt túl sok tennivaló, mert a motorozás alatt sok mindent kitakarítottunk, de az a néhány órányi munka – szokás szerint – kitöltötte az egész napot. Engem csak az motivált, hogy ez az UTOLSÓ!!! hajótakarításom, ugyanis Hollandiában kiveszem rendes évi „szabadságom”. Tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, aki nem találkozott családdal, barátokkal az út során egyik kikötőben sem. Azok akik igen, mindig valamilyen könnyítést, felmentést kaptak, hogy több időt tudjanak eltölteni a szeretteikkel. Most rajtam lesz a sor Hollandiában! Türelmesen vártam, hogy késő délután visszarakjuk a javításon átesett nagyvitorlát az árbocra, ugyanis nem volt más betervezve aznapra, csak az esti díjátadó.
A ceremónia a város díszes (kívülről templomra emlékeztető) tanácstermében volt. Nyilván egyéb funkciója is volt az épületnek, mert egy óriási templomi orgona uralta a terem egyik oldalát. A hangulatra nem volt panasz, és amikor minket szólítottak színpadra, mindenki szinte kiugrott a bőréből. A buli hangulatát valamilyen, a helyiek körében szemmel láthatólag népszerű, Ír pop zenekar igyekezett emelni. Ezt igen sikeresen tették, bár jómagam szívesebben hallgattam volna valamilyen autentikus ír tánczenét. Ki tudja, talán még a táncot is kipróbáltam volna…
Némi csalódást okozott, hogy a kaja nem volt túl fényes, kis papírtölcsérekben szervírozott fish&chips volt. Lehet, hogy a korlátlanul mért Guinness volt a főfogás? Néhányan összebeszéltünk és úgy döntöttünk, hogy kellő mennyiségű Guinness fogyasztás és zenehallgatás után itt az ideje valami normális kajának. Egyikünk tudni vélte a város legjobb stake éttermét, ami – mit ád az ég – pont a szállodánkkal szemben lévő sarkon volt. Mire odaértünk, kiderült, hogy a konyha már bezárt, de meglátván a kiéhezett csapatot, jó üzleti érzékkel újra megnyitották :). El kell ismerni, hogy az eddig egyik legjobb filet stake-et volt szerencsém elfogyasztani, amit valaha ettem.
Szerdára kocsit béreltünk és kicsit ízelítőt akartunk Észak-Írországból, úgyhogy elindultunk a sziget északkeleti partvonala mentén. Az eredeti terv az volt, hogy akár Belfastig is eljuthatunk. de a társaság elég időigényes volt a folytonos evési és teázási igényével, úgyhogy nem messze jutottunk. Persze ez is adott egy kis ízelítőt a helyi tájból. A kanyargós út farmokkal, birkákkal és tehenekkel tarkított tájon vezetett keresztül. Persze itt is minden szinte hihetetlen zöld volt, ami komoly folyamatos csapadék ellátásról tanúskodott. A csapadékból egyébiránt kedden sem volt hiány, szinte folyamatosan szemerkélt, ill. esett az eső. Első megállónk egy helyi, több mint 400 éves!!! hagyományokkal rendelkező whiskey üzemben, az „Old Bushmills” whiskey otthonában volt. Mivel ez volt első lepárló üzemben tett ilyen látogatásom, nagyon érdekesnek találtam. Megtudtam, hogy a skót és az ír whiskey között nem csak az írásmódban van különbség. A skótok füstöléssel szárítják a beáztatott árpát, míg az írek meleg levegővel, a skótok kétszer főzik ki a szeszt, míg az írek háromszor, … és persze a rengeteg egyéb kulissza titok, amit nem árulnak el. Amitől művészet lesz a whiskey készítés. Maga az alapfolyamat rém egyszerű, mert az árpadarából meleg vízzel mossák ki a cukrot, amit erjesztés után kifőznek. Mivel az alkohol már 80 fokon forr, ezért erre a hőmérsékletre melegítik a „cefrét” (amiben csak 7 % alkohol van még ekkor), majd az elpárolgó alkoholt kicsapatják egy hűtött csőrendszerben, majd még kétszer megismétlik a folyamatot. Az eredmény egy színtelen, több mint 80% alkohol tartalmú szesz. Ahhoz, hogy ebből whisky lehessen, különböző hordókban érlelik. Az érlelési folyamathoz amerikai Bourbon, spanyol Cherry, portugál Portói és madeirai boros hordókat használnak. A különböző hordókban, attól függően, hogy mit tároltak benne korábban, különböző íz és illat aromákkal gazdagodik a szesz és megfelelő színt is kap. Az így előállított, már whiskey-nek nevezhető italt aztán vagy egyből (mármint adott év elteltével) palackozzák, vagy a különböző hordók tartalmát keverik. Ha a palack tartalma ugyanazon whiskey üzem terméke (akár egy vagy több különböző hordóból), akkor „single malt” whiskeyről beszélünk, míg pedig ha különböző üzemekben előállított whiskey-ket vegyítenek, akkor „blend” keletkezik. Még valami. Mivel a hordóban történő érlelés alatt, a fa porózus szerkezete miatt az alkohol párolog, ezért folyamatosan csökken a hordók tartalma. Egy 20 éves körüli whiskey esetében (ez mindig a hordóban töltött évekre utal) a hordó tartalma kb. felére apad. Ezt a hiányt nevezik az „angyalok (vagy éppen az ördög) részesedésének”. Többek között ezért is jelentősen drágul az évek számának növekedésével a whiskey ára. Persze azzal, hogy párolog az alkohol a hordóból, a megmaradó rész alkohol tartalma csökken. Ez viszont nem jelent gondot, mert palackozás előtt minden esetben adott alkohol fokúra hígítják a whiskey-t. Ez lehet pl. 43 fokos, vagy éppen más, attól függően, hogy milyen előírásoknak kell megfelelni. Érdekes módon ez országonként eltérhet.
Ennek a gyárnak mindkét típusú terméke volt, sőt volt egy olyan, a 12 éves single malt, amit csak és kizárólag a gyárban lehetett venni. Az üzemlátogatás végén egy kóstolóval zártuk az élményeket.
A gyárlátogatás után a világörökség részeként számontartott gigászok ösvényéhez (Giant’s Causeway) mentünk. Ez egy elképesztő partszakasz Észak-Írország északi szélén, ahol a föld mélyéről feltörő láva millió évekkel ezelőtt hatszögletű bazalt oszlopok formájában szilárdult meg. Ezek az oszlopok mint a méhsejtek úgy illeszkednek egymáshoz és az időjárás mintegy 60 millió éven át tartó formáló, koptató hatásának kitéve különböző hosszúságokban egy különleges „lépcsőrendszert” alkot a felszínen. A mintegy 40,000 egymáshoz illesztett bazalt oszlop mint egy gigantikus 3D-s puzzle formál egy soha nem látott tájképet. A különleges geológiai képződmény meglátogatását a helyi szálloda éttermében ebédre elfogyasztott Shepards’ Pie tette teljes érzéki orgiává.
Mivel már délutánra járt az idő, feladtuk korábbi tervünket, hogy Belfastba is elmenjünk, hanem csak a közeli Ballycastle-ig mentünk tovább keletre a parton, ahol egy délutáni kávé/tea és sütemény után nyergelj-furdulj volt a soron és irány vissza Londonderry-be. A visszaúton is rengeteg birkát, marhát láttunk és jellemzően csinos, rendes, karbantartott házak szegélyezték az utat.
Mire visszaértünk este volt, vacsoraidő. Egy közeli indiai étterembe mentünk, amit egyik társunk pár nappal ezelőtt már kipróbált. Itt, javaslatára, a lehető legerősebb curry-t rendeltem a Phall-t. Csak érzékeltetésként írom, hogy mikor a pincér felvette a rendelést, kétszer is rákérdezett, hogy biztos meggondoltam-e, szeretem-e az erőset és tudom-e, hogy mit rendeltem. Mivel biztosítottam, hogy teljesen magamnál vagyok kihozták a rendelt kaját. Távolságtartóan letette az asztalra, majd egy lépést hátralépve jó szerencsét kívánt hozzá :). El kell ismerni tényleg kutya erős volt, nem egyszer leizzadtam mire megettem, de kiálltam a becsületemért, nem hagytam egy falatot sem. Tulajdonképpen nagyon élveztem. Annyira, hogy még külön rendeltem 2 adag phall szószt, hogy majd a hajón is tudjunk enni a még hátralévő néhány napban.
Csütörtökön Írországban tettünk látogatást. Mivel Írország nem része az Egyesült Királyságnak, ezért a határon átlépve számos minden változik. Pl. még drágább a benzin, nem mérföldben, hanem km/h-ban számolnak és euróval kell fizetni, hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem. A táj, ha lehet, még lenyűgözőbb mint Észak-Írországban (már amit itt is, ott is láttunk belőle). A házak feltűnően nagyobbak mint amiket előző nap láttunk. És ha lehet még tisztábbak, rendesebbek, csinosabbak. Hibátlanul karban vannak tartva. Mindemellett több eladó vagy éppen üresen álló házat is láttunk, ami nyilvánvaló jele az ezredforduló utáni válságnak, ami az íreket sújtotta a 90-es évek hiper-növekedése után. Angol útitársaim pedig folyamatosan fortyogtak, hogy bizony milyen sok angol adófizetői pénz folyt és folyik még ma is ide. Nem tudom ezzel mi a helyzet, úgyhogy nem kommentálom.
Első megállónk a Glenveagh nemzeti park volt. Ez egy gyönyörű tó, a Lough Veagh körül helyezkedik el és egy azonos nevű kastély a helyi látnivaló. Könnyű sétával (vagy busszal) lehet a kastélyhoz eljutni. A tópart hihetetlen nyugalmat áraszt, ami felett szinte őrködnek a környező hegyek. A nyugalmat a kastély kis kávézójában elfogyasztott kávé/tea és sütemény koronázta (igen, angol útitársaim miatt ez a ceremónia kihagyhatatlan része a napnak). A kellemes könnyű túrázás után még elkocsikáztunk a közeli tengerpartra (Letterkenny nevű településre), ahol egy ír kocsmában egészen kiváló könnyű ebédet fogyasztottunk el. Mivel volt esti programunk, ezért ideje volt hazafelé venni utunkat.
Az esti program nem akármi, Beach Boys koncert volt! Ugyan a „fiúk” az elvárt több mint 1 órás késéssel érkeztek, de addig sem unatkoztunk. Helyi zenekarok szórakoztatták a várakozó tömeget. Viszont mikor végre színpadra léptek, egyszerűen megállás nélkül játszottak. Konkrétan úgy kezdtek, hogy 9 számot megállás nélkül játszottak, mielőtt egy lélegzetvételnyi időre megálltak volna, majd hasonló lendülettel folytatták. Persze a banda nem a régi, csak 2 öregfiú képviseli az egykori nagy csapatot. Ettől függetlenül hamar jó hangulatot csináltak, az folyamatosan szemerkélő eső ellenére. Volt olyan szám, amit most februárban mutattak be (pl. George Harrison emlékére) és voltak olyan régi slágerek, amiket mindenki kívülről fújt az első taktus után. Nekem is nagyon tetszettek a rég hallgatott dallamok, bár a koncert végére jéggé fagytam az ír nyárban … Alig vártam, hogy valahova betérjünk a koncert után vacsorázni, és felmelegedhessek. Nem mellesleg kiváló pizzát ettünk nem sokkal éjfél előtt.
Péntek délelőtt elsősorban a karbantartás jegyében telt el, de ezúttal a személyes vonatkozásokra fordítottam figyelmet. Ez olyan dolgokat jelent, mint mosás, körömvágás, bajusz igazítás stb. Ezekre is ilyenkor kell időt szakítani, mert a hajón vagy teljesen lehetetlen, vagy nagyon körülményes. Tulajdonképpen az egész délelőtt eltelt apró-cseprő feladatokkal, úgyhogy délután 13:00 volt, mikor néhányan összefutottunk a városi tanácsteremnél, hogy egy könnyű ebéd reményében ismét bemerészkedtünk a vásári forgatagba, ami az itteni fesztivál alatt a Foyle folyó partján van felállítva. Nem is értem, hogy ki és mikor eszik ennyit, mert szó szerint egymást érik a kajás és édességes sátrak. Persze, nem a legkényelmesebb az utcán ácsorogva megenni amit vesz az ember, de hát egyszer ezt is ki kellett próbálni, ha már itt vagyunk. A nap fő attrakciója a városfal körbesétálása volt. Ez egy kb. 1,5 órás kellemes séta, ahol egyik oldalt az óvárost lehet körbesétálni, másik oldalon pedig körpanorámát kap az ember a környező városrészekről. A Derry és Londonderry több mint 1000 éves történelme – bevallom töredelmesen – elég hiányos volt az emlékeimben, de sokat tanultam a városfalon. Ugyanis nagy, könnyen olvasható plakátokon okítják az érdeklődőket. Megtudtam, hogy a folyó túloldalán (keleti, jobboldalán) volt eredetileg Derry, ami az 1600-as évek elején szinte teljesen megsemmisült. Viszont londoni kereskedők finanszírozásával a folyó másik oldalán felépítettek egy új várost, amit – gondolom pont ezért – Londonderry-nek neveztek el. Persze a régi város is visszaépült valamilyen formában, de évszázadokig elválasztotta őket a folyó. Az új várost erődítményhez illő fallal vették körül, ami még ma is áll és jelzi az egykori város határát.
Az erődre nem csak a folyamatos helyi főnökökkel folytatott csatározások miatt volt szükség, de az 1688-ban fellángolt katolikus – protestáns ellentétnek is az egyik ütközőpontja lett. Ekkor zárták be a városkapukat a katolikusok előtt, így a protestánsok elszigetelve maradtak a falakon belül. Az ostrom 1689 augusztusáig tartott, amit a mai napig minden évben megünnepelnek. Egy ilyen ünneplés 1969-ben véres összecsapássá fajult, ami „véres vasárnap” (bloody Sunday) néven vonult be a történelembe. A vallási elkülönülés sajnos a mai napig tart, bár az utóbbi évtizedben sokat enyhült a helyzet. Mi, Magyarországon is sokat hallottunk az IRA véres akcióiról, de itt járva a városban, olvasva a helyi történelmet, és (nem utolsó sorban) hallgatva angol útitársaim, sokszor érzelemtől fűtött kommentárjait a történtekről, sokkal közelebb hozza az eseményeket. Szinte el lehet képzelni, hogy mi folyt itt. Ugyancsak angol kollégáim mondják, hogy 10-15 évvel ezelőtt nem mertek volna ezeken az utcákon végig sétálni. A mai napig vannak olyan városrészek, amik – elsősorban – katolikusok által lakottak, ill. van ahol szinte kizárólag protestánsok laknak. Néhány évtizede még olyan nagy vállalatok is, mint pl. a Guinness, vallási hovatartozás alapján vettek fel (vagy éppen nem vettek fel) munkásokat. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy pl. a szállodánk utcáján sétálva egy magas, szinte erődszerű kőkerítéssel körülvett épületre figyeltem fel. A kőfal tetején, mintha nem lenne elég magas, további drótkerítés, aminek a tetején szögesdrót fonatok kavalkádja. Kamerák mindenhol, egymás hegyén-hátán. Kiderült, hogy csak a helyi rendőrség épülete. A múlt egy árulkodó maradványa, kérdés, hogy vajon mire számítanak, ha mindezt így hagyják.
Persze a megbékülés mindenkinek jó és a város is ezen az úton jár. Ennek az egyik szimbóluma a folyó két oldalát, a régi Derry-t és az újabb Londonderry-t összekötő Béke híd (Peace Bridge), amit nem véletlen neveznek így. Néhány éve adták át, nagy szükség volt rá, minden értelemben.
Az óvárosban sétálva meglepve tapasztaltam, hogy – nem úgy mint nálunk a Várban, ahol megpróbálták a korabeli miliőt megőrizni, itt hatalmas bevásárló központok foglalják el a falakon belüli korlátozott terület jelentős részét. Ez persze tömegeket vonz ide, de nekem kevésbé tetszik, mert elveszti azt a hangulatot, amiért pl. szeretek otthon a Várban sétálni.
A várfallal körülvett város után elsétáltam a fesztivál sátorsor végéig, ahol a „Tengeri fesztivál” mottójával összhangban 2 magas árbocos fahajó és egy hadihajó is parthoz volt kötve, különböző rendezvényeknek, eseményeknek adva illendő környezetet.
A szállóba visszaérve már a készülődés járt a fejemben. A szombat reggel is ennek a jegyében telt. Összepakoltam a cuccaimat, feltöltöttem az elemeket, stb. Dél körül sétáltam még egyet a verőfényes időben. Érdekes, hogy mennyire más érzése van az embernek napsütéses időben, szemben azzal a nyomorúságos, szürke, depressziós időjárással, ami – gondolom – itt tipikus „nyári” időnek számít. A város is egészen más érzésekkel tölti el az embert.
Délután megvolt a szokásos eligazítás, amire már csak azért is elmentem, mert ez az utolsó ilyen alkalom, amin részt veszek. (Gondolom, hogy az utolsó, 1 napos szakasz eligazításával nem fogom untatni magam Hollandiában:)) Utána összejövetel a hajón (cuccaim felét visszapakoltam, hogy kevesebb csomag maradjon reggelre), majd egy kiadós vacsora az egyik stake étteremben.
Készen is állok az utolsó, mintegy 800 mérföldes szakaszra. Mivel rövid versenyről van szó, ezért – szokatlan módon – sokkal jobban előre jelezhető az időjárás. Egyelőre úgy néz ki, hogy szinte végig szembe széllel fogunk küzdeni, ráadásul az uralkodó anticiklonok miatt viszonylag gyenge szélmozgás várható. Ez nem túl kecsegtető. A legkritikusabb pontnak az árapály miatt sebesen áramló víz tűnik Skócia észak-keleti csücskénél, az Orkney szigeteknél. Akár 9 csomós áramlás is lehet és attól függően, hogy mikor érkezik az ember ide, vagy kedvező irányba visz a víz, vagy nem. Gyenge szélben, ilyan áramlással szemben esélytelen előre haladni, a legjobb, ha horgonyt dob az ember. Úgyhogy kritikus az időzítés, hogy mikor érünk oda. De erről a következő beszámolómban.
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
