‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. május 23.
2014.05.27.
Legutóbbi feljegyzésemet kedd estével fejeztem be, de kimaradt belőle az egyik legőrültebb dolog amit csináltam. Kedd délután a fájdalmak délutánja volt. De kezdjük az elején. Még elinduláskor, azaz múlt év augusztusában megfogadtam, hogy a verseny 1 éve alatt nem fogok hajat és szakállat vágni. Persze a feleségemnek vétójoga van, de eddig támogat ebben a küldetésemben. Nem is eredménytelen a próbálkozásom, mert mostanra akkora loboncom nőtt, hogy állandóan a szemembe lóg és hátul már csurkába lehet fogni. Sohasem volt még ekkora sörényem. Ami viszont még ettől is megdöbbentőbb, az a szakállam alakulása. Olyan óriási pamacs kerekedett az államon, hogy Tolsztoj, vagy maradjunk a magyaroknál, Széchenyi is megirigyelhetné. Ez kevésbé bosszantó mint a hajam, de azért fokozott kényelmetlenséggel jár, úgyhogy nem hiszem, hogy hosszú élete lesz az államon a verseny után. Mindenképpen valamiféle kuriózumnak számítok, mert mindenki, de főleg a hölgyek, nagy érdeklődést mutatnak iránta és mindenképpen meg akarják fogni, simogatni, hogy milyen érzés. Már megérte :)
Komolyra fordítva a szót (azaz dehogyis), régóta viccelődünk rajta, hogy majd Jamaicában gyöngyöket fonatok bele, meg ehhez hasonló hülyeségek. Persze könnyű eljátszani a gondolattal, amikor még sok tízezer tengeri mérföld választja el az embert Jamaicától, de mostanra itt vagyunk, megérkeztünk. A lehetőség is kézzel fogható közelségbe került, amikor az egyik házvezető nőnkről (akinek magának is szépen be van fonva a haja) kiderült, hogy kvázi „profi”, szabadidejében ezzel keres kis többletpénzt. Nos, ennyi kellett hozzá, hogy kedd délután a villa teraszán egy székben ülve iszonyú fájdalmak között találjam magam. Pontosabban csak azt hittem, hogy ez fájdalmas, amikor elkezdte hajamat a fejemen szép szabályos csíkokba rendezni és sohasem gondolt erővel minden pici hajszálat behúzni a fonásokba. Lehet, hogy ez csak nekem újdonság, de bocsájtassék meg, még nem volt a hajam befonva. Nos a kínok kínjának a végén örömmel konstatáltam, hogy a döbbenetes külső mellett van pozitív hozadéka is a fejhez simuló apró fonatoknak, no meg a kín áldozatnak: nem melegít annyira a séróm. Most jöttem rá, hogy nem csak, vagy talán nem elsősorban divat az oka, hogy a fehérektől sokkal dúsabb hajú fekete bőrűek vagy leborotválják vagy befonják a hajukat. (Ha valaki tudja a rasztás, összeragadt haj praktikus okát, az kérem árulja el, mert érdekelne.)
De az igaz kínok csak ez után jöttek, ugyanis Annamari (így hívják a szóban forgó házvezető lányt) nekikezdett a szakállamnak is. Ez volt csak az igazán fájdalmas. Az ember álla alatt lévő vékony, finom bőr rettenetes tud sajogni, égni, amikor tulajdonképpen szálanként, feszesre húzva beillesztik a szakáll szőröket a vékonyka fonatokba. Túléltem. Megérte? Persze. Már csak azért is, mert nem csak a művészi alkotásnak beillő fonás kap elismerő megjegyzéseket még a helyiektől is, de rám is többen mondták, hogy 20 évvel fiatalabbnak nézek ki. Haha. Persze valószínűleg úgy értették, hogy 20 évvel fiatalabbnak mint előtte a szakállal, amivel 20 évvel idősebbnek néztem ki … Mondta is néhány helyi lakos, hogy kezdek jól integrálódni, már csak a bőröm színével kellene valamit kezdeni. Ugyan nem vagyok fehér bőrű, de ugye minden relatív. Mindenesetre az egész eset tanulsága, hogy ha az ember valami hülyeséget csinál az életben, akkor azt is a jó időben és a jó helyen tegye :).
Egy bánatom van, hogy bár feleségem élőben nézte, hogyan kínoznak és hogy készül az új frizura, nem fogom tudni hazavinni. 1-2 hét után ki kell bontani (tulajdonképpen el kezd bomlani magától, ahogy alszik, forgolódik az ember).
Most jut eszembe, lehet, hogy ezért próbáltak sodrott anyaggal kínálni kedd este? Tesónak néztek?
Szerdán (is) a pihenésnek szántuk a napot, de nekem délelőtt eleget kellett tegyek egy ígéretemnek. Előző este nem csak füstölő helyiekkel találkoztam a „bár”-ban, hanem Nino élettársával és örökbefogadott kislányukkal is. A lányka 13 éves, igen kistermetű, vékonyka (eltérően a sztereotip jamaicai nőtípustól), szinkronúszó bajnok. Élénkszemű, jól nevelt és igen értelmes teremtés. Bűbáj. Miután észrevette, hogy ugyanúgy van az én hajam is befonva mint az övé, rögtön haverok lettünk. Sőt az is kiderült, hogy Tim, a szakácsunk az ő fogadott nagybátyja, úgyhogy innen kezdve már majdnem családtagnak érezhettem magam. Mivel éppen iskola szünete volt és nagyon érdeklődött a hajók iránt, megígértem nekik, hogy szerdán délelőtt megmutatom nekik a hajónkat és mesélek a vitorlázásról meg a hajón való életről. Meg is egyeztünk, hogy reggeli után, 9:30-ra odajönnek a villánkhoz és elmegyünk a kikötőbe.
Persze az időpont jamaicai, sziget időszámítás szerint volt értendő. Sajnos, ugyan az órámon rajta van a világ össze zónaideje, de „sziget időt” nem mutat, úgyhogy nem tudtam pontosan mikor érkeznek. Majdnem 11:00 volt. Nem baj, hisz ráértem. Az apró lányka olyan virgonc volt a kikötőben és a hajón, mint a duracel nyuszi, láthatóan élvezte a dolgot. Mindent kipróbált, mindenhová bement, felment, lement, … A mamájának is tetszett, de szakadt róla a víz a hajó belsejében. Pedig Ő aztán meleg éghajlathoz van szokva, hisz született jamaicai. A túra végén azért elárulta (mármint a mama), hogy minden ok, minden szép és jó, de a WC, a rajta lévő és konyhába nyíló zipzáras függönnyel, a WC lehúzásához szükséges pumpálás, meg az egész WC használat (pl. komolyabban dőlő hajón) abszolút kizáró okok. Ő ilyet aztán soha meg nem próbálna, és, hogy minden elismerése a mienk, akik ezen a versenyen részt vesznek. Nem vagyok benne biztos, hogy az elismerés a vitorlázásnak vagy a WC használatnak szólt-e. :)
A villában elköltött könnyű ebéd után (házi, frissen készített hamburger volt) rövid sétára indultunk. Valódi célunk a tőlünk nem messze lévő Trident kastély meglátogatása volt. Mivel a kastély az azonos nevű szállodához tartozott, ezért csak a szállón keresztül lehetett bejutni. Érkezésünkkor értésünkre adták. hogy „nyugodtan nézzünk körbe és IGYUNK valamit”. Az invitálásra nem lehetett nemet mondani (mert egyébként nem lehet megnézni a kastélyt :)). Igazság szerint nem bántuk, hogy fedél alatt maradunk egy darabig, mert megint elkezdett szakadni az eső. Luxusszállodához és helyi viszonyokhoz illően volt itt minden, a biliárdasztaltól a mozi teremig. Ütöttünk egy párat a pool asztalon míg el nem állt az eső, majd átsétáltunk a kastélyba. Szép volt. Nem is igazán ide való, ide illő. Hófehérre festve az egész, valószerűtlenül puha, szőnyegszerű pázsit, szépen, épen tartott belső, halk klasszikus zene. Amolyan ideális esküvői helyszín.
Vacsorára egészben sütött hal és csirke volt. Csupa-csupa friss, egészséges finomság. Nem lesz könnyű visszaszokni a hajó kosztra. Sajnos az este nagy részét a laptopom előtt töltöttem, próbálván utolérni magam az elmaradt dolgaimmal. Úgymint fényképek, blog, GPS track, levelek és nem utolsó sorban szállás keresése következő helyszínünkön, New York-ban.
Csütörtök délelőtt szinte semmit nem csináltunk. Nekem ez borzasztóan nehezen megy, de igyekszek kicsit fejlődni e téren. Két társunk ígérte, hogy szervez valami kirándulást a hegyekbe (Blue Mountains), de ebből nem lett semmi szervezés hiányában. Úgyhogy, hogy ne unjam halálra magamat, gyorsan össze kellett egy kis túrát hozni. Persze mikor meg volt szervezve, mindenki csatlakozott. Először elmentünk a közeli Boston öbölbe, ami nem csak csinos kis strandjáról híres (éppen be volt zárva felújítás miatt), hanem elsősorban a helyiek kedvenc ételét kínáló „éttermeiről”. A szóban forgó kaja a Jerk. Ez tulajdonképpen lehet bármilyen hús, a haltól kezdve, a csirkén át a disznóhúsig. A húsokat helyi szokás szerint füstölik, és saját készítésű szósszal szolgálják fel. Ami pedig az „éttermet” illeti. Nos, ezek egymás mellett vannak és ugyanazt a portékát próbálják eladni. Hogy a választéktól összezavart vevő tudjon dönteni, mindenki kóstolókkal próbálja magához hívni a potenciális ügyfeleket. Gyakorlatilag lehetetlen választani, úgyhogy mi az első helyre betértünk.
Ugyan sofőrünk felhívta a figyelmet, hogy mielőtt leülünk, állapodjunk meg az árban, de ez gyakorlatilag lehetetlen volt. Úgy „védtek” bennünket a szomszédos étteremtől, hogy azonnal betessékeltek bennünket a szemben lévő roskadozó bádogtetős vityillóba. Ott gyorsan előkeresték az egyetlen asztalt, amijük volt, mert úgy egyébként az egész hely üres volt. (Inkább egy istállóhoz tudnám hasonlítani). Előszedtek 6 széket is valahonnan, de mivel eggyel többen voltunk, kértek kölcsön egy széket a szomszédból. Szinte azonnal hozták a kaját, hogy minél előbb lássunk hozzá, hogy UTÁNA mondhassanak egy árat. Mivel helyi sofőrünk velünk volt, ezért bíztam benne, hogy nem fognak nagyon átvágni bennünket, csak kicsit. Tény, hogy a kihozott kaja nagyon finom volt és a csípős szósz, meg egyenesen isteni. Kenyér helyett kenyér gyümölcsöt (fruit bread) ettünk. Végre árat is mondtak, és tényleg csak kicsit húztak le bennünket. Ebéd közben arra lettem figyelmes, hogy melletünk áll egy tekintetében igen messze járó helyi figura, aki bőszen vág valamit. Mikor megérkezett az étterem tulajdonosa és átvette tőle a vagdalt eredményt, készségesen kínálta felénk a marihuánát. Amikor udvariasan elutasítottuk, akkor a világ legtermészetesebb módján kezdte el sodorni a maga cigarettáját belőle. Kérdeztük is a sofőrünket, hogy nem tartanak a rendőröktől, hisz illegális. Azt mondta, hogy dehogynem, minden alkalommal alaposan „körbe néznek” nincs-e rendőr a közelben … No comment. A vacsora befejeztével kedvesen elcsomagolták a megmaradt kaját nekünk, sőt még azt is megkérdezték, hogy a maradékot elvihetik-e a kutyának. Aztán ismét kedélyesen megkínált bennünket a már füle mögül előhúzott füves cigivel és hozzátette, hogy „ingyen van”. Kitérő válasz. No comment.
Állítólag hétvégén messzeföldről jönnek ide a helyiek, hogy itteni Jerk-öt egyenek. Utána meg lemennek a helyi strandra, a Boston Beach-re. Ez most történetesen egy nagy tábla mögé volt rejtve, ami azt mondta, hogy a strand felújítás miatt zárva van. Ez egyébként senkit sem zavart, nyugodtan sétáltunk be és konstatáltuk, hogy a végtelenül lepusztult hely csodás természeti adottságokkal rendelkezik.
Majdnem elfelejtettem írni, hogy útközben a Boston öböl felé megálltunk a világhírű Kék Lagúnánál. Igen, ez az a hely, ahol az azonos című filmet forgatták. Tényleg szép és itt is egy hegyi patak folyik a tengerbe, de mivel a lagúnában viszonylag csekély a vízmozgás, ezért kevéssé keveredik és a hidegebb édesvíz a melegebb tengervíz felett marad, különleges „réteges” vizet képezve. Az öböl vize még így is gyönyörű kék volt, annak ellenére, hogy (ismét) eleredt az eső. Mivel azonban még üres gyomorral volt a társaság, nem töltöttünk több időt itt, hisz nem lehet kezelni őket így, szóval továbbmentünk Jerk-öt enni.
Ebéd után irány vissza a helyiek legkedveltebb strandjára a Winnifred Beach-re. Ugyan néhány száz méterre volt csak a főúttól, de a strandra levezető út olyan rossz állapotban volt, hogy sofőrünk nem mert tovább kínozni rozoga Toyotáját, hanem félúton megállt és közölte innen gyalog megyünk. Soha nem ijedtem meg egy kis kirándulástól de amikor egyenesen az esőerdőbe indultunk neki egy meredeken lejtős és az állandó esőtől felázott és sáros, csúszós ösvényen, akkor gondoltam, hogy nem volt szerencsés egy papucsban jönni. Hát nem volt. Az egyébként is a Boston öbölbeli tengerben vizes lett lábam össze vissza csúszkált a papucsban, maga a papucs meg mint a frissen vaxolt síléc csúszott az agyagos sáros hegyoldalon lefelé. Volt aki mezítláb próbált lejutni, nem kell mondani milyen lett a lába. Én nem kísértettem a szerencsémet mezítláb, mert alattomos sziklák voltak a sár alatt. Végül is épségben lejutottam, de megfogadtam, hogy itt én nem megyek vissza, inkább a kocsiknak kijelölt (és sofőrünk által félt) utat próbálom ki. Maga a strand ismét gyönyörű, türkiz víz, homokos part, … de koszos, mocskos, a parton düledező tákolmányokból (némelyiket még kunyhónak sem nevezném) az ember után szaladnak és próbálnak egy italt eladni. Minderre van vagy 10 árus a parton, mindenképpen több mint az éppen ott tartózkodó potenciális vevők száma. Sofőrünk látta a némi bizonytalanságot szemünkben és kérdés nélkül magyarázta, hogy a fő szezonban bizony szép, tiszta a part és ember is akad itt bőven a hétvégéken. Persze, ha már itt voltunk, akkor be kellett menni a tengerbe. A víz nagyon finom, épp a megfelelő hőmérsékletű volt. Se hideg, se meleg, pont jó. Kristálytiszta. Nagyon kellemes volt benne, bár volt akinek nem volt kedve bejönni, kint üldögélt a parton egy valaha szebb időket látott pad maradványain.
Mikor megelégeltük az sós vizes áztatást, akkor nekivágtunk a hegymenetnek. Én tartottam magam ígéretemhez és így sár nélkül megúsztam a kalandot. Volt aki felfelé is a dagonyát választotta. A villában már készült a vacsora, friss hal és csirke curry. Mellé friss és párolt zöldségek, tökéletesen megfőzött rizs és hozzá csillei bor. Kívánhat ettől többet az ember? A naplemente már majdnem, hogy giccsesen szép volt a felhők mögött. Csak arra tudtam vegyes érzelmekkel gondolni, hogy még egy napunk van itt hátra.
Péntekre már régóta elhatároztam, hogy nem tervezek semmit. Nem egészen jött össze. Délelőtt még csak-csak kibírtam, bár az idő java része elment a cuccaim összepakolásával. No meg New York-i szállás keresésével. Mivel rengeteg cuccot hoztam magammal, csak, hogy ne maradjon a hajón, ezért arra gondoltam, hogy délután mégis bemegyek a városba és legalább egy hátizsáknyi ruhát visszaviszek a hajóra, hogy szombat reggel könnyebb dolgom legyen. Így is lett, bár a könnyű ebéd után várnunk kellett amíg a felhőszakadás szerű eső eláll, hogy el tudjunk indulni. Mivel nem hívtunk taxit, megpróbáltuk amit a helyiektől láttunk, kiálltunk az út szélére és vártuk, hogy egy helyi taxi arra jöjjön. Tömegközlekedés híján sok piros rendszámtáblás „taxi” járja az utakat fel-alá és az út szélén ácsorgó helyiekre rádudálva érdeklődik, hogy kell-e fuvar. Szakácsunk, Tim, most is segítségünkre volt és elárulta, hogy a helyiek 1 dollárért utaznak a városba. Ez éppen 1/5-e annak, amit első nap kértek tőlünk. És sikerült, helyi tarifával utaztunk a városba. Persze hozzá kell tenni, hogy hogyan. Egy 25 éves Toyota állt meg, amiről lerítt eddigi életének minden megpróbáltatása kívül, belül. Azontúl, hogy gurult, szinte semmi nem működött rajta. Az ajtókat lig lehetett kinyitni, a csomagtartót egyáltalán nem, egyetlen műszer sem működött benne, egyetlen lámpa vagy kijelző sem, az ablakok félig lehúzott állapotban voltak (ki tudja mióta). Viszont ilyen jó kedélyű sofőrt rég nem láttam (talán soha). Jó „kedélyében” össze vissza hajtott az úton, folyamatosan nevetett és sokszor arra gondoltam, hogy vajon az ölemben lévő hátizsák vajon megvéd-e egy ütközéskor. A végén persze épségben megérkeztünk, és utólag jó bulinak tűnik az akkori halálfélelem.
Ledobtam a hátizsákot a hajóban és egyik társammal hazafelé indulva elsétáltunk a helyi kézműves piachoz. Alig értünk oda, ismét felhőszakadás. A néhány bazárban nem volt annyi termék amit az eső elálltáig nézegethettünk volna, úgyhogy már nagyon nehezen vártam, hogy visszaérjünk a villába. Mielőtt elindultunk az egyik árusnak odaadtam megmaradt itteni dollárjaimat, hisz úgysem tudnám máshol használni. Cserébe néhány kézzel készített souvenirt kaptam emlékbe.
Estére, búcsúzóul Tim egy igazi jamaicai fiesztát kerekített a kerti grillezőben, Halat, rákot és csirkét sütött, hozzá krumpli, zöldségek. Mindez a grillen, megfelelően fűszerezve. Mennyei volt. Végül egy jó hírrel zárult a nap: nem reggel 7:00-re, hanem csak 1 órával később kell kikötőbe menni. 1 óra ajándékba reggel. Ez jól jött. Ennyivel több Jamaicát vihetünk magunkkal a New York-i utunkra.
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
