‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. május 13.

2014.05.16.

Ahogy azt előző bejegyzésem végén előre jeleztem és vártam, szombaton hajnalban megérkeztünk Panamába. Nekem már hajnal 3:00-ra fel kellett kelnem, mert szolgálatba voltam beosztva. Ugyan sötét éjszaka volt, de a csillagok halvány fényénél már ki lehetett venni annak az elszórt szigetsornak a kontúrjait, amik mint Jancsi és Juliska elszórt mesebeli morzsái mutatták az utat Panama City-be. Mivel a szigetek illetve a partvonal egy része lakott volt, az éjszakai világítás is segített a navigációban és egyre világosabban erősítette meg, hogy civilizáció közelébe értünk. Érdekes módon a hajóforgalom nem nőtt meg drámaian egészen addig, míg meg nem pillantottuk a pirkadat fényében a világvároshoz méltó felhőkarcolók körvonalát, ill. a közvetlen a part közelében – pontosabban a Panama csatorna bejárata előtt horgonyzó hajókat.

Bevallom őszintén, hogy nem vártam ilyen nagyvárosi sziluettet. Nem is egy, hanem két városközpont tornyai törtek az ég felé. Igen impresszív volt. Ez, mármint a nagyvárosi látkép és a felkelő nap fel is tette a koronát utunk egyébként sem érdektelen végére. Miért volt érdekes? Nos, Közép-Amerika, pontosabban Panama rendkívüli földrajzi elhelyezkedése miatt. Mit is értek ez alatt? Az ugye mindenkinek triviális, hogy mikor San Francisco-ból elindultunk, akkor délre tartottunk. Ennek ellenére, ahogy megközelítettük Panamát, a kompasz északi irányt jelzett. Azért, mert az amerikai kontinens északi és déli részét összekötő, itt meglehetősen elkeskenyedő szárazföld egy S betűt formál. Ennek az S betűnek kvázi a közepén van Panama City és a csatorna, ezért az észak felől érkező utazónak újra vissza kell kanyarodni észak felé, ha a Panama csatorna bejáratát keresi.

Ennek az érdekes elhelyezkedésnek van még egy különlegessége. Míg általában igaz az, hogy a Nap az Atlanti óceán felől kel fel az amerikai kontinensen és a Csendes óceán habjai között nyugszik le, addig itt, mármint Panamában a Csendes óceán mögül emelkedik ki a vörös Napkorong és az Atlanti óceán kékjébe nyugszik le. Helyi specialitás :)

Mint írtam, legtöbb hajó (elsősorban áruszállító, kereskedelmi hajókról van szó) a csatorna bejárata előtt kijelölt helyen horgonyzott. Mi nem szerettük volna a horgonyokat előszedni, ugyanis a mi hajóinkon nincs a horgony a hajó orrán, hanem mélyen a vitorlatároló aljában el van süllyesztve, nem kis munka lenne előbányászni, amit ráadásul méreténél és súlyánál fogva sem lenne gyerekjáték használni. Egy szó mint száz, mindenki igyekszik a horgonyzást elkerülni, a szervező is. így egy Flamenco nevű kikötőbe tereltek bennünket. Maga a kikötő még csak most készül. Mindenen dolgoznak, beleértve a kikötő pontonokat is, úgyhogy mindenki csak „saját felelősségére” szállhatott le a hajóról. Az aggodalom nem volt alaptalan, mert a pontonokon még csak most szerelték a közműveket és így helyenkét méteres szakaszokon lyukak tátongtak rajta, úgy kellett a víz felett egy-egy keskeny gerendán egyensúlyozni, hogy kijussunk a szárazföldre.

A szárazföld ez esetben egy sziget volt, pontosabban 3 kisebb sziget amit utakkal kötöttek össze. Még pontosabban a három szigetből álló mesterséges félsziget, amit egy, a tengeren keresztül vezető töltés tetején haladó ót kötött össze a szárazfölddel. Ezeket a töltéseket még akkor hordták ide, amikor a csatornát építették, hogy a rengeteg kitermelt követ és földet el tudják rakni láb alól. Persze nem véletlen pont ide és így depózták a kitermelt cuccot, mert az így létrejött földnyelv védi a csatorna bejáratát a tenger felől érkező hullámzástól és annak romboló (vagy épen építő, mármint hordaléklerakó) hatásától. A csatorna történetében egyébként ez az év a centenáriumi évforduló, egyfajta kerek születésnap: 100 év! Még ma is lenyűgöző, nem hogy 100 évvel ezelőtt ilyet megépíteni. De engem talán még a kivitelezéstől is jobban lenyűgöz maga az ötlet, hogy valaki akkor kitalálta, hogy vágjanak át egy kontinenst.

Visszatérve a szombat reggelhez, miután kikötöttünk és kibalettoztunk a partra az akadálypályának is beillő mólón, kiábrándulva tapasztaltuk, hogy a most épülő kikötőben összesen 2 zuhany van, 1 férfi és egy női. Mivel egyszerre több hajó is érkezett (rövid egymás utánban), ezért sorba kellett állni, hogy, az egyébként zuhanynak nevezett, de valójában a falból kiálló cső alatt hideg vízben lehűljön és megtisztuljon az ember egy kicsit. Azért kicsit, mert mire végzett a zuhannyal és megtörölközött, addigra a levegőtlen helyiségben szakadt róla a víz. Mindegy, a tudat a lényeg …

Mivel másnap, azaz vasárnap reggelre voltunk beütemezve csatorna átkelésre, ezért a szombatot megkaptuk szabadnapnak. Mint a vészt érző vadak, mindenki igyekezett is minél gyorsabban elmenekülni a hajó közeléből, mert már rutinból tudtuk, hogy aki nem elég gyors, azt megtalálja valami munka. Így is lett, mert kiderült, hogy az átkelés előtt a csatorna kiküldött emberei lemérik a hajó pontos hosszát (nem számít nekik semmilyen más hivatalos papír, csak amit ők centivel megmérnek), és még az üzemanyag tankok feltöltéséhez is kell segítség.

Rutinos versenyzőként, vissza sem nézve távolodtunk a hajótól és csak biztonságos távolságban vártuk be a lemaradókat. Azt terveztük, hogy bemegyünk a városba, de előtte megnézzük a Duty Free boltot. Ez egy sajátossága Panamának, hogy számos olyan kereskedelmi terület van kijelölve, ami adómentes övezetnek számít, tehát adómentesen lehet vásárolni. Persze csak akkor, ha útlevéllel igazolja az ember, hogy nem idevalósi. A kikötőben is volt egy ilyen bolt, ami gyakorlatilag egy hasonló reptéri bolt mintájára elsősorban alkohol, drogériai, édesség, elektronikai és némi ruházati termékeket kínált. Szóval csupa olyasmit, amire nem volt szükségünk. Időközben viszont kiderítettük, hogy a kikötő előtt van a piros színű, angol mintára emeletes városnéző busznak a megállója.

Ezzel meg is oldódott a napi program. Városnéző buszozás. Szükség is volt valamilyen közlekedési eszközre, mert a távolságok messze meghaladták a séta nagyságrendet. A busz tetejéről még kiválóbb rálátás nyílt a városra. Ahogy közeledtünk a töltés tetején vezető keskeny úton a város felé, úgy lett egyre kiábrándítóbb. Egyre jobban ki lehetett venni ugyanis, hogy a magas épületek egy része bizony már jobb időket is megélt, toldozott-foldozott falak, utólag felszerelt, szabálytalanul csüngő klímák, kitört ablakok, parabola antennák összevissza kuszasága, … szóval egy kissé lepukkant világváros képe rondított bele a kezdeti pozitív képbe. A régi városrész egyes részein pedig kimondott szegény (értsd nyomor-) negyedeket lehetett látni a buszról. Ennek ellenére amikor leszálltunk a buszról az egyik bevásárló központnál, akkor sok amerikai vagy nyugat-európai shopping mall-t megszégyenítő választékot és kínálatot találtunk. Furcsa, vegyes benyomásokat kaptunk utunk során.
Bár a busz a csatorna első zsilipjéhez is odakanyarodott, ahol volt egy látogató központ, meg egy kilátó a csatorna zsilipezésére, mégsem szálltunk le, hiszen tudtuk, hogy mi ezt másnap át fogjuk élni, megtapasztalni.

Néhány szó magáról a csatornáról. Mint említettem 100 éves évfordulóját ünneplik az idén a csatornának, ami annak idején mérnöki remeknek számított. Eltérően a Szuezi csatornától, itt nincs szintbeli kapcsolat a csatorna két bejárata között. Elvileg lehetne, mert az Atlanti- és a Csendes óceán vízszintje között nincs érdemi szintkülönbség, eltekintve az árapály okozta vízszintváltozástól. Mégis, egy ilyen méretű csatorna kiásása nagyságrenddel nagyobb föld és szikla munkát jelentett volna. Úgyhogy e helyett kihasználták, hogy igen bővizű folyóval fel tudják tölteni a két óceánt összekötő területet. Az így keletkezett mesterséges tó vízszintje viszont néhány 10 méterrel a tenger szintje felett volt, ezért zsilipeket kellett alkalmazni,hogy az átkelő hajókat először felemeljék a tó vízszintjére, majd miután áthajózták a tavat, a másik oldalon leszállítsák őket újra tenger szintre. Ehhez mindkét oldalon 3 zsilipkamrát használnak. Az atlanti oldalon a három kamra egymás után van elhelyezve, míg a Csendes óceáni oldalon először 2 van, majd egy mérfölddel arrébb van a harmadik. A legmegdöbbentőbb az, hogy a zsilipek működtetéséhez nem használnak szivattyúkat. Minden gravitációval működik, azaz a középen lévő, magasabban lévő tó vizét leengedve emelik, ill. süllyesztik a hajókat. Úgyhogy fontos, hogy bőséges és folyamatos víz utánpótlása legyen a tónak. Ezzel egyébként nincs probléma, mert kiadós esők vannak. Erről a buja trópusi esőerdő, ami uralja a partokat minden kétséget kizárólag tanúskodik.

Amikor a zsilipeket megépítették, akkor 1050 láb hosszúra tervezték és építették a zsilipkamrákat. Ez a hosszúság a mai napig egy fajta standardot jelent a hajóépítésben. Ez a hajóhosszúság az a maximum, ami át tud kelni a csatornán és nem kell megkerülnie az amerikai kontinenst. 100 éves szabvány!
Évente kb. 14,000 hajó kel át a csatornán! Ez így leírva soknak hangzik, de ha ezt leosztjuk napokra, akkor ez napi kevesebb mint 50 hajót jelent. Összesen, azaz irányonként kevesebb. mint 25. Ez már nem is olyan sok. Pedig a csatorna Panama legfontosabb és elsődleges gazdasági tényezője. igyekeznek is ezt a különleges helyzetüket minél jobban kihasználni. A már korábban említett adómentes övezetek kialakítása és bővítése mellett a csatorna bővítésén is dolgoznak. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb gondot az okozza, hogy a csatorna is rendszeres karbantartást, ill. javítást igényel. Ilyenkor esetenként le kell lassítani, vagy teljesen leállítani a hajóforgalmat, ami hasonló bizonytalanságot jelent a tengeri szállítmányozó társaságoknak, mint amikor az ukrán határon napokat vagy heteket kell a kamionoknak várni. Volt arra példa, hogy egy-egy ilyen hosszabb fennakadás után aukcióra bocsájtottak bizonyos átkelési időpontokat, azaz a sor végén várakozó hajók, jó pénzért korábban is átkelhettek (persze a többiek kárára). Az így nyilvántartott legnagyobb átkelési díj meghaladta a 200,000 dollárt!!!

Egyébként az átkelési díj kizárólag hosszúságon alapul, a hosszabb hajó többet fizet. Ez logikus is, figyelembe véve a zsilipek korlátozott hosszát. Persze az kevésbé logikus, hogy amikor valaki át akarta úszni a csatornát, akkor neki is fizetni kellett a hossza (akarom mondani a magassága) után :)
De térjünk vissza még szombat estére, mert vacsorázni elmentünk Panama egyik legpatinásabb helyi sörfőzdéjébe. Egy kis főzdére kell gondolni, ami valójában egy angol pub-hoz hasonlít, csak éppen a saját sörüket mérik. Megjegyzem igen jó sör volt :) Mivel nem voltunk járatosak az óvárosban és térképünk sem volt, ezért az egyik helyi rendőr segített készségesen bennünket megtalálni az La Rana Dorada-t. (Itt jegyzem meg, hogy nem éppen biztonságérzetet kelt, amikor az ember azt látja, hogy minden rendőr állig fel van fegyverkezve és golyóálló mellényt visel.) A söröző nevét egyébként „Arany Varangy”-nak lehetne fordítani, utalva az itt található egyik különleges sárga béka fajra. Sajnos (vagy szerencsére?) kicsit korán értünk oda és még tartott a „happy hour”, úgyhogy éppen kétszer annyi sört raktak elénk, mint amit rendeltünk ill. kifizettünk :)

Nem maradtam soká, mert reggel 5:00-re volt tervezve az indulás. Pontosabban azt mondta a szervező, hogy ekkorra jön a révkalauz. Bizony, mivel a csatorna egy kiemelten fontos nemzetközi közlekedési útvonal, ezért kiemelten védik is. Komoly károkat tudna okozni benne, mondjuk egy elszabadult hatalmas konténerhajó, úgyhogy az átkelés alatt egy (vagy nagyobb hajókon több) révkalauz veszi át a hajó irányítását (és ezzel a felelősséget is). Egy-egy kis motoros hajó viszi őket a csatorna bejáratánál várakozó hajókhoz, amikre valahogy fel kell jussanak. Szigorúan le van szabályozva, hogy a hajó magasságától függően milyen kötéllétrát kell biztosítani, hogy a révkalauz fel tudjon mászni a hajóra. A mi hajónra csak átlépett, de mondjuk nem irigylem őket, amikor viharos időben pl. 10 méter magasra kell felmászni egy össze-vissza himbálódzó kötéllétrán.

Azt, hogy mennyire felelősségteljes munka ez, csak akkor értettem meg, amikor láttam, hogy az előttünk lévő (nem kivételesen nagy áruszállító hajó) milyen közel van a csatorna két falához. A zsilipek hossza mellet, nyilván a szélességük is egy korlátózó tényező, ugyancsak Panama szabvány.
Szóval, mondjuk csodával határos módon senki nem esett vízbe a kikötőben, és mindenki készen volt hajnal 5:00-re, de mégsem indultunk el 6:00 óra utánig. Miután kihajóztunk a kikötőből, rádión közölték velünk, hogy a révkalauz csak 8:00-kor jön hozzánk. Egy frászt. 10:00 óra is elmúlt mikor megérkezett. Ez idő alatt persze ott kellett tartózkodnunk a csatorna bejárata előtt kijelölt területen és, mivel minden pillanatban jöhetett a pilot, tulajdonképpen semmit nem tudtunk csinálni. Semmibe nem lehetett belekezdeni, csak sültünk a napon. Ez a semmittevés fárasztóbb, mint bármi más.

Mindenesetre végre megérkezett és elidultunk a napi kalandra. Izgalmas volt. Különösen amikor bezáródott mögöttünk a hatalmas zsilip kapu és őrülten örvényleni kezdett a víz a zsilipkamrában és elkezdtünk emelkedni. Hogy ne sodorja el a hajókat a beengedett, örvénylő víz, a csatorna két oldalához kötelekkel erősítik oda a hajót. Persze, ahogy a vízszint emelkedik, folyamatosan feszesen kell tartani a kötelet, nehogy a falhoz csapódjunk. A mi hajóink nyilván jóval keskenyebben voltak mint a csatorna, ezért, hogy biztonságosabb legyen az áthaladás ill. a jobb helykihasználás érdekében is, 3 Clipper hajót egymáshoz kötöztünk (egymás mellé) és így haladtunk át a zsilipeken.

Érdekesség, hogy, mivel a hatalmas áruszállító hajókat nem lehetne emberi erővel a zsilipkamra közepén tartani, ezért ezeket külön erre kialakított kis mozdonyok kísérik mindkét oldalon, ill. elől és hátul, amik feszesen tartják a hajót rögzítő drótköteleket.
Miután felértünk a tó szintjére, néhány órás motorozással értünk át az atlanti oldalra. A tó gyönyörű, trópusi esőerdő körös-körül. Állítólag hatalmas krokodilok is vannak benne, úgyhogy nem ajánlatos a fürdés. Tulajdonképpen nem érezni zsúfoltnak egyáltalán, mert szép rendben és egymástól tisztes távolságban jönnek egymás után a hajók szembe. Ha beesteledik, akkor, mivel a révkalauz csak nappal dolgozik, kérhetik, hogy a hajó horgonyozzon le a tóban és másnap folytathatja útját a csatornán keresztül. Szerencsére mi átértünk estére, de egész késő lett, és mire az utolsó zsilipet is magunk mögött hagytuk, akkorra sötét este lett. Nem sokon múlt, hogy mi is a tavon rekedtünk.
Mindenesetre valami különös, lélek melengető érzés fogott el, amikor kiértünk a másik oldalra. Mint amikor az ember nagyon messziről utazik hazafelé és megpillantja az ismerős épületeket. Mintha már közel lennénk otthonhoz. Gondolom az elmúlt 9 hónap távlatában tulajdonképpen ez már közelnek számít :)

Mivel mérnöktársam még a hajóról felhívta a két Colog-i hotel egyikét (amit egyébként a szervező is ajánlott), hogy foglaljon egy szobát, és én is kértem, hogy nekem is foglaljon egyúttal, ezért közvetlen kikötésünk után sebesen rohantunk a kikötő kijáratához, hogy taxival amilyen gyorsan csak lehet eljussunk valamilyen légkondicionált helyre. Persze nem csak mi voltunk így ezzel a gondolattal, ezért egész tömeg várakozott, hogy eljusson a hotelbe. Az egyik élelmes taxis vállalkozó ezt kiszagolta és kisbuszokat szervezett a tömeg minél gyorsabb elszállítására. Ez érdekes és félelmetes volt. A kisbusz lámpája max egy zseblámpa fényével volt összemérhető, de a sofőr nyilván emlékezetből vezetett, mert az utat végképp nem lehetett látni. Talán jobb is, mert olyan lyukakon kellett keresztül mennünk, hogy biztos mindenki sikít, ha előre látja. Trópusi erdőn át vezetett a valamikor aszfaltos, már némileg a természet által visszahódított út. Először egy elhagyott katonai bázison mentünk keresztül, amit fegyveres őrök védtek, de nyilván a sofőr haverjai voltak, mert kürtszóra átengedtek bennünket. Utána át kellett menni a csatornán, mert a kikötő (Shelter Bay Marina) és Colon a csatorna két oldalán voltak. A szervezők egyébként mindenkit óva intettek attól, hogy Colon-be menjen az ott lévő kriminális viszonyok miatt. Az útnak ez a része volt a lutri, mert ha éppen zsilipeztek egy hajót, akkor akár egy órát is ott dekkolhatott az ember, mire átengedték a forgalmat. Nekünk szerencsénk volt, megállás nélkül zúgtunk át az egyébként egy kocsi szélességű keskeny fém hídon a csatorna felett. A korom sötétben nem igazán láttuk, inkább éreztük merre megyünk, kanyarodunk, ill. a folyamatos kürtölésből a sofőr vezetési szokásaira is némi fény derült. Mármint, hogy Ő dudált folyamatosan, vagy azért, mert a sötétben ő sem látott és mint egyfajta elővigyázatosság és figyelemfelkeltés gyanánt nyomta a kürtöt, hogy „meneküljön mindenki az útról”, vagy pedig az előtte némileg lassabban haladót próbálta így leszorítani és megelőzni. Mindeközben pedig olyan dübögő zene szólt a kisbuszban, és olyan hangerővel, hogy meg voltam győződve, hogy mire megérkezünk, le fog válni valamelyik vesém, vagy más belső szervem.

Egy őrzött és körülkerített területre évre, kapun áthaladva már sejthettük, hogy megérkeztünk. A szálloda bejárata mellett, amolyan szoborként és hatalmas légvédelmi ágyú volt kiállítva ??? A recepción ugyanazokat az arcokat láttuk sorakozni, mint akik a taxi sorban álltak. Kiderült, hogy jóformán a teljes Clipper legénység itt van. A szálloda nyilván nem mindennap él át ilyen forgalmat, mert egy darab recepciós próbálta feldolgozni az emberáradatot. Hosszú órákba került. Később értettük meg, hogy – az egyébként hatalmas – szállodában rajtunk kívül alig tartózkodott más. Nyilván nem a turizmus a fő bevételi forrás. De akkor mi? Később sem lett világos, hogy miből él a szálló, mert vendégek itt tartózkodásunk alatt sem érkeztek…

Midenesetre a vártnál sokkal jobb volt. A hatalmas épület ölében egy gigászi úszómedence, annak partján bár, nyugágyak voltak, és az egész komplexumot a tó partján volt, trópusi vegetációval körbevéve. Szóval idilli, valaha jobb időket megélt, kissé lelakott de ma is patinás hely. Jól esett a rendes vacsora, fürdő és az alvás a légkondis szobában.
Másnap reggel a hajónál volt jelenésünk, mert néhány apróbb munka elmaradt a motorozás közben végzett takarítás alatt. Persze ez az egész napot keresztbe vágta. Mégis leginkább az esett rosszul, hogy reggel értesültünk róla, hogy csak 2 éjszakát leszünk itt. Ugyanis az utolsó hajók szerdán jönnek át a csatornán, de nem kötnek ki, hanem a már átzsilipezett hajók várják majd őket a csatorna kijáratánál és együtt indulunk tovább Jamaicába. Ez azért rossz hír, mert már nagyon vártam egy olyan napot, amikor egyáltalán nem kell a hajóval foglalkozni és testben-lélekben ki tudok kapcsolódni. No, ez most nem jön össze.

A kikötőbe visszavezető út, bár ugyanaz volt, mint előző éjszaka, mégis érdekes volt, mert most legalább láttunk valamit. Elhaladtunk az épülő új zsilipek mellett. A hatalmas zsilipkapuk már ott várták, hogy valamikor a helyükre kerüljenek.
Így, nappali benyomás alapján elég vegyes érzések alakultak ki bennem Panamát és különösen Colon-t illetően. Normális élet és mélyszegénység különös kettőssége. Az említett bűnözést nem tudtam megítélni, de a környezetbe és a mindenhol ácsorgó, állig felfegyverzett rendőrök látványába belefért.
Ha már visszamentünk a kikötőbe, akkor magammal vittem a mosnivalómat, mert ott voltak automata mosógépek. Legalább legyen valami hozadéka, ha így keresztbe vágjuk a napot. Nos, egyrészt hosszú sor állt a mosógépeknél, úgyhogy esélyünk sem volt sorra kerülni. De talán jobb is így, mert kb. fél óra múlva elzárták a vizet és fel kellett függeszteni a mosás. Még jó hogy nem valahol a mi cuccaink mosása közepén történt mindez.

Persze a hajón nem sok munka volt és most is, mint mindig, ugyanazok az emberek húzták az igát és ugyanazok az emberek sunnyogtak, mint akik szoktak…. Délután volt mire visszaértünk a hotelbe, de én még el akartam menni az úgynevezett „szabad zónába”. Így nevezik azt a Colon-ban kialakított és kerítéssel körbevett vám és adómentes területet, ahol – elvileg –rendkívül kedvező áron lehet vásárolni. Nos, igazán kiábrándító volt. Inkább kínai piacon éreztem magam, mint egy nemzetközi vámszabad területen. Koszos, piszkos környezetben, lepusztult épületekben, ugyan nagy, nemzetközi márkák a kirakatban, de unott, érdektelen tekintetek a környezetben,…, és még csak nem is olcsó. Szóval nagy csalódás volt. Alig vártam, hogy visszaérjünk a hotelbe és kicsit utolérjem magam a rengeteg elmaradt feladattal. Például ezzel a feljegyzéssel is :)

Kedden már készülődni kellett, mert kora délután irány a kikötő. Irány Jamaica. Nem egészen 600 mérföld az út. Remélem ott kicsit több időnk lesz pihenni, mert inkább szellemileg, és érzelmileg, mint fizikailag vagyok fáradt.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››