|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. szeptember 23.
Amikor az ember egy nagyobb túrára indul, szinte mindig van egy listája (még ha csak gondolatban is), amit az út során folyamatosan pipálgat, hogy mi az ami „megvolt”. Nekünk megvolt az első tengeri viharunk (utána meg a többi). Szerencsére az elsőt nappal kaptuk, és nem volt túl heves, ellenben bőséges csapadékot hozott. Eleinte mindenki ódzkodott, de amikor világossá vált az elkerülhetetlen, akkor egymás után dobtuk le a ruhákat, előkerült a szappan és a sampon és mindenki heves tisztálkodásba kezdett a fedélzeten. Akinek bővebb csapadékra volt szüksége, az egyszerűen a vitorla alá állt, ami a rajta összegyűlt vizet bőséges mennyiségben adagolt. A fedélzetet is jól átöblítette az eső, sőt még ruhát mosni is volt lehetőség. Ezt követően rájöttem, hogy ezen az éghajlaton megfelelőbb viselet a fürdő gatya, mint a profi vitorlás nadrág, úgyhogy (egységesen a legénység férfi tagjaival) átváltottunk fürdőgatya félmeztelen viseletre. Az egészben csak az a kellemetlen, hogy a fedélzeten állandóan viselni kell a mentőmellényt, ami folyamatosan dörzsöli az ember nyakát, ha nincs alatta valami galléros póló. Egészen vicces látványt nyújt néhány fehérbőrű angol/ír vitorlázó társam, ahogy leégtek a mentőmellény körvonalával. Az első vihar után jött a többi éjszaka, olyan számossággal és kiterjedéssel,hogy egyszerűen nem lehetett ellavírozni közöttük, mint ahogy korábban tettük. Fantasztikus látvány ilyen közvetlen közelről megélni, ahogy ezek a trópusi viharok létrejönnek, villámlással, felhőszakadással, majd egyszerűen eltűnnek és kiderül az ég. Egészen máshogy látom ezek után a korábban annyira félt viharokat. Megfelelő és időbeni felkészüléssel gyakorlatilag veszélytelenül át lehet vészelni őket.
Mivel a Doldrums napról napra változik, ezért csak a legutóbbi előrejelzésekből derült ki, hogy nem ott a legkeskenyebb ahol korábban vártuk, hanem keletebbre, ezért irányt váltottunk és dél-keletre haladunk, remélve,hogy ott lesz némi szél,hogy átjussunk ezen a szeszélyes területen. Ez úgy lehetséges, hogy a versenyszabályzat szerint minden hajó „lopakodó módba” kapcsolhat 1 napig, ami azt jelenti, hogy nem közli a versenyszervező az adott hajó helyzetét, így sem a többi hajó, sem pedig más érdeklődők nem tudják merre járunk egy egész napig. A 24 óra elteltével újra megjelenünk a képernyőkön, remélhetőleg mindenki nagy meglepetésére több hellyel előrébb. Több mint felét megtettük a távnak, de még mindig 2200 mérföld van hátra Rióig. Hosszú lesz az út. Kíváncsi vagyok, hogy a csapat hogyan alakul mire odaérünk, mert végre megjelentek a team dinamika első komoly konfliktus jelei. Van néhány „kiszemelt” csapattag, akiket a többiek elkezdtek kipécézni és vannak kisebb csoportok, akik „szövetkeznek” egyes kiszemelt „áldozatok” ellen. Én igyekszem ebből kimaradni, mert sokkal érdekesebb kívülről nézni a fejleményeket. Sajnos a skipperünk nem tesz semmit azért, hogy a csapat gyorsan keresztüljusson ezen a nehéz szakaszon. Ellenkezőleg még ötleteket ad az általa favorizált embereknek, hogy hogyan lehet másokat elizolálni. Sajnálatos. Hiába, elsősorban ezek a kiválasztott skipperek nem menedzserek, hanem hajósok, úgyhogy sok tanulnivalójuk van, hogy hogyan kell 20 vadidegent egy jól működő (nem utolsósorban versenyképes) csapattá kovácsolni. A helyzetet nem segíti a kibírhatatlan hőség, csak tovább csökkenti az emberek tolerancia küszöbét. Ugyan hétfőre virradóan volt egy kis szelünk, ami mozgásban tartott bennünket, de reggelre megálltunk. A rövid ideig tartó haladást a repülőhalak támadása tette még érdekesebbé. Szabályosan veszélyes magasságban repültek (több is) a fedélzet felett. Az egyik majdnem kivitte a skipperünk szemét! Helyzetünket illetően némileg vígasztal bennünket, hogy az egész mezőny összezsúfolódott kb. 50 mérföldön belülre, sőt sereghajtókból a hivatalos 8. helyre kerültünk. Hogy ezután mi következik, az nagyban a szerencse kérdése, ugyanis a hétfő reggeli megállás csak megerősítette, hogy a Doldrumsban vagyunk. Ezt követően minden más lutri. Ugyan később délelőtt sikerült megindítani a hajót, de alig mozgunk. A konyhaszolgálatra visszatérve, részben könnyű dolgom volt, mert nem dőlt a hajó (hiszen álltunk), részben pedig nehéz a kibírhatatlan hőség miatt. A konyhában ehhez még hozzájön a tűzhely és a sütő hője, szóval garantált a folyamatos izzadás, de olyan mértékben, hogy egész nap folyamatosan folyik rólunk a víz. Mindemellett nagy elégtételt jelentett számomra, hogy kenyeret gyúrtam és sütöttem a holnapi reggelihez, sőt csoki tortát is csináltunk meglepetésként vacsorára. A kaja továbbra is komoly kreativitást igényel, mert szinte minden nap bab- és borsókonzerv kerül ki az aznapi csomagból. Inkább az változik, hogy tészta vagy rizs van hozzá, ill., hogy mennyire kreatív a szakács. Technikai problémáink maradtak, de valószínűleg nem mi állunk a legrosszabbul, mert a ma hivatalos e-mailben kellett lejelentenünk, hogy mennyi az édesvíz készletünk. Azt is tudjuk, hogy néhány további hajón is problémák vannak a vízkészítővel, de valószínűleg komolyabbak, mert a mienk ugyan szivárog, de legalább csinál édesvizet. Valószínűleg van, ahol teljesen felmondta a szolgálatot. A tenger egyébként olyan sima, hogy medencének is beillene. Kár, hogy nem mehetünk úszni egyet …
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Amellett, hogy rendkívüli a hőség és a páratartalom, sajnos a szélcsend még egy valamit jelent egy vitorláson: vitorlacserék vég nélküli sorát.
