|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. február 24.
Az indulás előtti éjszaka maga az izzasztó kamra volt a légkondis szálloda után. Ugyan a parton és a fedélzeten kellemes szellő fújdogált az éjszakára elviselhetővé csökkent hőmérsékletben, de mindebből semmit nem lehetett érezni a hajó belsejében. Alig ment le az ember, azonnal patakokban folyt rajta a víz. Nem is siettem hát lefeküdni, jócskán elmúlt éjfél, mire lehajtottam a fejem. Reggel 7:00 körül volt hivatalos ébresztő, de már jóval korábban megkezdődött a mozgás, úgyhogy nem lehetett aludni. Volt aki még csak most cuccolt vissza a hajóra a szállodából, de a hajón alvók között is vannak, akik notórius álmatlanságban szenvednek, úgyhogy kora hajnalban elkezdtek mozogni. Útlevélellenőrzés, és már mehettünk is. Pontosabban meg kellett várni az indulási sorrendet, mert a viszonylag szűk kikötőben csak szigorú rendben mozoghat 12 ekkora hajó.
Visszatérve a tengerre. Nem sokkal a fényképezkedés után, az egyik hajó akkumulátor töltő hibát jelzett, és visszatért a kikötőbe, hogy gyorsan kicseréljék. Ez persze azt jelentette, hogy néhány órás késéssel tudtak csak utánunk jönni. Mire utolértek bennünket, akkorra besötétedett. A verseny rajt most is Le Mans szabályok szerint lett volna, mint Brisbaneből történő indulásunkkor, viszont a versenyszabályzatban az is benne volt, hogy éjszaka ne legyen rajt. Így hát, egész éjszaka motorral haladt tovább a flotta. Érdekes és szokatlan színfolt lehettünk a nagy hajók radartérképén, ahogy 12 kicsi pont együtt, egy irányba halad, mert mintha kitértek volna az utunkból … Már szinte megszoktuk az előző versenyszakasz végén a motorozást, arról nem is beszélve, hogy egyenesen a célunk felé tudtunk 8-9 csomós sebességgel haladni. Várhatóan nem lesz ilyen jó célirányos haladásunk a szembeszélben. Az egyre erősödő szélben nem sokkal a rajt után mégis a közepes orrvitorlát kellett felrakjuk. Ez újra felelevenítette a korábbi vizes emlékeket. Az erősen dőlő hajó orra minduntalan bele-belevágott a fehér tajtékokat viselő hullámokba és tengervizes zuhanyt kapott mindenki a hajó orrán, ha kérte, ha nem. Fél percen belül csurom vizes voltam. Ilyenkor az első felcsapódó hullám a kellemetlen, utána rezignáltan veszi tudomásul az ember a további vizes áldást. Egyébként gyönyörű türkiz színű a víz, de mégsem kívánkozom fürdeni benne, ugyanis több tengeri kígyót is láttunk. Közvetlenül a hajó mellett ficánkoltak a vízben és roppant veszélyesnek kinéző fekete-sárga mintás ruhát viseltek. Nem voltak hosszúak, úgy 1 méteresek lehettek. Valahol régi emlékeimben dereng, hogy valamelyik tengeri kígyónak van a legveszedelmesebb mérge a kígyók között, de a neve már nem jut eszembe. Ha már tengeri élővilágnál tartunk, itt is vannak repülőhalak, mert egy kamikáze landolt közülük a fedélzeten. Igyekszem elkerülni, hogy nekem kelljen eltávolítani, mert roppant büdösek, és minden az lesz, ami hozzájuk ér. Az egyre erősödő szélben a hullámok is egyre jobban dobálták a hajó orrát, és már az a folyamatos „bang-bang” ütődés is megjelent a hajó orránál, amit annyira utálok. Pedig ez vár ránk a következő 3 hétben. Rossz érzésem ellenére egészen elviselhető időben takkolgattunk a Pulau- Pulau szigetcsoport között. Az Indonéziához tartozó szigetek éppen az utunkba estek, és mivel több is van belőlük felvetődött a kérdés, hogy megkerüljük-e őket, vagy áthaladjunk közöttük. Az áthaladás mellett döntöttünk, mert az áramlat térképek szerint, a szigetek túloldalán talán kedvezőbb áramlási viszonyok vannak, és ezen felül ez az út esik legközelebb az ideális útvonalhoz. Mivel a szél továbbra is szinte pontosan szemből fúj, ezért csak cikk-cakkban tudunk előre haladni. A szél és a hullámok olyan egyenletesek, hogy az egymást követő takkok szinte fokra megegyező irányba esnek és a hajó sebessége is kb. 7.5-8 csomó között mozog. Persze ez nem sok, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a takkolgatások miatt szinte 2-szer annyi utat kell megtenni, mint az ideális úton légvonalban mért távolság. Még az a szerencse, hogy az indulás után nem sokkal felhúzott közepes orrvitorlánk (Yankee 2) továbbra is állja a sarat és nem kell vitorlát cserélgetni. Apropó vitorla csere. Talán el is felejtettem írni, hogy nem elég, hogy kevesen voltunk a hajón, de most még egy emberrel kevesebben lettünk. Ugyanis a Mission Performance hajón csak 7 ember maradt, a többiek vagy feladták, vagy sérülés miatt voltak kénytelenek kiállni. A szervező 12 főben határozta meg a minimum létszámot, ezért még Szingapúrban keresett olyan önkénteseket, akik erre a versenyszakaszra átmennének a Mission-re és így elérnék a minimális létszámot, amivel hajózni lehet. Ha nem lett volna 12 fő, akkor a Mission nem hajózhatott volna. Pont az ausztrál barátom lelkesedett be a lehetőségre és rögtön ment a versenyigazgatóhoz jelezni, hogy Ő szívesen kisegít. Tulajdonképpen én is eljátszottam a gondolattal, hiszen ez tanulságos lett volna, ha az ember megismerhet egy új hajót és azon más embereket. Mindazonáltal szinte biztos voltam benne, hogy nem a mi hajónkról visznek embert, hisz már így is kevesen voltunk. Bíztam abban, hogy a versenyigazgató figyelembe veszi, hogy vannak olyan hajók, ahol 20 körüli a létszám és onnan verbuválnak átmenetileg stábot. Hát tévedtem. Az indulás reggelén közölték ausztrál csapattársunkkal, hogy mehet a másik hajóra. Ő persze nagyon izgatott volt, én meg csalódott. Elsősorban azért, mert nyilván megkérdezték Patrick-et, aki nyilván elengedte csapattársunkat. Szerintem meg kellett volna vétóznia, mondván, hogy így is kevés a hadra fogható ember a hajón. No nem így lett, úgyhogy kíváncsian várom milyen tapasztalatokkal tér vissza társunk a másik hajóról. Visszatérve a vitorlacserékhez, többek között ezért is örülök, hogy viszonylag állandó a szél, és nem kell vitorlát cserélgetni, mert egyre kevesebben vagyunk. Úgy látszik, sokaknak beletörik a bicskája ebbe a vállalásba ….
Szerencsére nekünk úgy tűnik nincs gond az állókötélzettel, de elővigyázatosságból nekünk is le kellett húzatni az árboc tetejét a spinakker felhúzó kötelekkel. Gondolom, ilyenkor a szervező azt próbálja megakadályozni, hogy a probléma még egyszer előforduljon, amíg ki nem derítik,hogy egyedi, vagy típus hibáról van szó. Péntek éjszaka gyönyörű csillagos égbolt aladt haladtunk, volt amikor nyílegyenesen északnak, a Nagy Göncöl felé. A távolban számos halászhajót láttunk, de egy sor (azt hiszem pont 13-an voltak) épp az utunkat állta el. Szombaton sem hozott semmi változást az időjárás, egyenletes szélben takkolgattunk továbbra és észak-kelet felé. Hol egyenesen északnak, hol pedig egyenesen keletnek haladtunk. Ez a nap nekem ismét konyhaszolgálatot hozott, ami – tekintettel a hajó belsejében lévő izzasztó levegőre, szemben a fedélzeten sütő nappal és kellemes széllel – nem volt annyira vonzó és kellemes. Ebédre gombakrém leves volt frissen sült kenyérrel, vacsorára pedig löncshúsos krumplipüré. Ezekből kellett valami olyasmit alkotni, amit szívesen esznek meg az emberek… Ilyenkor az a jó, hogy másnap délig nem vagyok szolgálatban, azaz át tudom aludni az éjszakát (már ahogy aludni lehet), és következő délelőtt is van lehetőség személyes elfoglaltságra. Hát, bejött amit az előbb az alvásról írtam. Olyan erős hullámzásban haladtunk vasárnapra virradóan, hogy annak ellenére nem igen tudtam aludni, hogy nem kellett szolgálatba mennem. A hajó folyamatosan „becsapódott” a szemből érkező hullámokba. Ennek eredményeként mindig lelassult és ilyenkor én előre csúsztam a matracommal együtt. Persze megpróbáltam folyamatosan kapaszkodni, már csak azért is, mert az erős dőlés miatt most is állandóan attól tartottam, hogy le fogok oldalra gurulni a matracról. Ez utóbbit mondjuk megszoktam, de most „2 dimenzióban” kellett kapaszkodni. Amikor éppen elszenderülne az ember (minden egyéb tényezőt, mint: zajt, kiabálást, csapkolódást, csörlő hangot stb. kizárva), akkor arra riad fel, hogy vagy oldalra, vagy előre, vagy mindkét irányba csúszik, és igyekszik elernyedt kezével valamit elkapni, hogy megtartsa magát. Ennek eredményeként vasárnap reggel sem tudtam mást csinálni a fáradtságtól, mint, hogy megpróbáltam tovább szenderegni. Kicsit csökkent a hullámzás és kevésbé ugrált a hajó. Szerencsére jobban tudtam délelőtt aludni, mint egész éjszaka előtte. Vasárnap délutáni szolgálatban hallottam, hogy egy másik hajó is Kota Kinabalu felé vette az irányt, mivel valakinek családi haláleset miatt haza kell utaznia. Igazi szerencsétlenség. Egy megint másik hajón pedig volt egy „Mayday” riasztás, ugyanis valaki vízbe esett („Man Over Board”). Az igazi kérdés, hogy hogy maximalizáljuk a cél irányába megtett távolságot. Ez nem triviális, ugyanis nem feltétlen a legnagyobb hajó sebesség visz bennünket leggyorsabban legközelebb a célunkhoz. Mivel ez kicsit hosszabb téma, a következő naplóbejegyzésben írok róla. Hétfőn délelőtt még több mint 1800 mérföld van háta Kínáig, ami persze sokkal több lesz a cikk-cakkban haladás miatt.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Dél körül járt az idő, mire minden hajó kint volt a kikötőből és a fotósok a szingapúri háttér előtt mindegyikről igyekeztek felvételt készíteni. Most is hajók százai között kellett észak felé lavírozni (persze motorozva, vitorlázás szóba sem jöhetett a helyi hatóságok miatt). Több óra motorozás állt előttünk, mire elértük a versenyrajtra kijelölt területet. Több 10 mérföldön keresztül folyamatosan várakozó teherhajók között haladtunk, még megbecsülni is nehéz a számukat. Csalhatatlan bizonyítéka ez annak, hogy Szingapúrban továbbra is élénk kereskedelmi tevékenység folyik. Nekem ez azért meglepő kicsit, mert magában a városban sétálva, sokkal kevesebb embert láttam, mint 1 évvel ezelőtt. Persze lehet, hogy ez csak érzéki csalódás, mégis, valahogy nem ugyanaz a nyüzsgő, pezsgő forgatag érzésem volt, mint korábban.
Erről jut eszembe, hogy nem csak az embereket, de a hajókat is megterheli ez a feladat. Pénteken azt vettük észre, hogy nem működik az e-mail rendszer, majd kiderült, hogy a szervező állította le. Tudtuk, hogy ez hírzárlatot jelent, valami történt. Tudtuk, hogy szándékosan teszik, hogy először rajtuk keresztül, csak hivatalos csatornán kerüljön ki információ, nehogy valami pánikhullám induljon el fél-információk alapján. Szóval, rövidesen kiderült, hogy a Jamaica hajónak ment tönkre az állókötélzetének egyik fontos eleme, az előre merevítő. Ez az az acélsodrony, ami az árboc-ot előre fele tartja és nem engedi,hogy hátrabukjon. E nélkül nem lehet vitorlázni. Sőt még motorozni is csak óvatosan szabad, hiszen maga az üres árboc (vitorla nélkül) is súlyos mázsákat nyom (több mint egy tonna), és a hossza miatt, ha nem tartja valami előre, akkor hátradől. Ezért, hogy ezt megakadályozzák, a spinakker felhúzó kötelekkel húzatták az árboc tetejét előre, és motort kellett indítsanak. Sajnos ilyen hibával fel kellett adniuk a versenyt, és Kota Kinalalu-ba kellett motorozniuk, ugyanabba a kikötőbe Borneo-n, ahol Szingapúrba menet megálltunk tankolni. Kb. 4 nap! mire odaérnek. Ha kijavították a hibát (praktikusan kicserélik az előre merevítőt), akkor pedig motorral próbálnak bennünket utolérni. Ez tulajdonképpen nem lehetetlen, tekintettel arra, hogy míg mi cikk-cakkban megyünk, addig ők egyenes vonalban tudnak Kína felé haladni majd, jóval rövidebb úton.
