‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2013. december 30.
2014.01.02.
Volt, aki azt mondta a hajón a Sydney-Hobart Rolex verseny indulásának reggelén, hogy ez volt az első karácsonya távol a családjától , amire én csak annyit feleltem, hogy nekem meg az utolsó. Szokatlan volt csak a technika útján és gondolatban a család mellett lenni és furcsa volt látni, hogy Sydney-ben mennyire máshogy zajlik a karácsony. Például karácsony másnapján, 26.-án tömegek sietnek a hajnalban nyitó üzletekbe, hogy a karácsonyi ajándéknak szánt készletből megkaparintsák az el nem adott és jelentősen leárazott utolsó darabokat.
Ugyancsak tömegek gyűltek a Cruising Yacht Club of Australia kikötőjében is, ahonnan az idei, több mint fél évszázados hagyományokra méltán büszke vitorlásverseny indul. A versenyre 94 hajó nevezett be, köztük a 12 új, 70 lábas Clipper hajó, ill. 2 további a korábbi 68 lábas flottából. Annak ellenére, hogy Sir Robin mindenkit a dobogós helyezésre sarkalt, be kell lássuk, hogy erre nyilvánvalóan nincs esélyünk. Olyan, kimondottan erre a versenyre épített hajók ellen kell vitorláznunk, mint pl. a Wild Oats, amik összemérhetetlenül könnyebbek, sokkal inkább a versenyzésre vannak felszerelve, semmint az óceánátkelésekre (pl. dönthető keel, karbon vitorlák, árbocok, betekerhető vitorlák, stb.). Egyik nap pl., amikor szponzor vitorláztatáson voltunk, mellettünk gyakoroltak. Amikor pillanatok alatt levegővel telt meg a kitekerhető spinakkerük és úgy húztak el mellettünk mintha rakétával hajtanák a hajót, akkor nem volt nehéz belátni, hogy továbbra is a Clipper hajók közötti helyezéseket érdemes csak nézni. (Csak az érthetőség kedvéért teszem hozzá, hogy nekünk egy spinakkeres vitorlacsere akár egy óráig is eltarthat az előkészületeket is beleszámítva és a sebességünk is kb. 30%-kal alacsonyabb.)
A reggeli korai kelés nem esett jól karácsony másnapján, de menni kellett a kikötőbe. Érezni lehetett az izgalmat a levegőben. Az időjárás jelentés szerint „vizes és vad” (wet and wild) versenyt jósoltak. A mi hajónkon még volt néhány indulás előtt elvégzendő munka, de nem sokkal 10 óra után kifutottunk. A verseny ugyan csak 13:00-kor indult, de addig még volt egy hivatalos Clipperes vitorla parádés felvonulás, ill. minden hajónak, így nekünk is, be kellett mutatni a narancssárgára festett viharvitorláit. E nélkül senkit nem engedtek a versenyen indulni, nyilván a korábbi, halálos áldozatokat követelő balesetek miatt. Mint utóbb kiderült, joggal.
Az indulás a rengeteg vitorlás hajóval és az azokat követő további vitorlásokkal és motorosokkal fényképre kívánkozó volt. Egymást érték a hajók, nem csoda, hogy – ha jól tudom – az egyik Clipper hajó ütközött is, de folytatták útjukat. Egyébként az ütközések minimalizálása miatt 3 rajtvonal van, attól függően, hogy milyen kategóriába van maga a hajó. Mi a középső rajtvonalról indultunk. Az elsőn voltak az esélyesnek számító profik, míg a harmadikon az abszolút amatőrök.
Az indulás után röviddel elhagytuk a Sydney-i öblöt és a verseny szétoszlott a tengeren. Legtöbben a part mellett haladtak, mi viszont a nyílt víz irányába, kelet felé vettük utunkat, néhány további Clipper hajóval együtt. Az volt a cél, hogy egy dél felé haladó áramlatot kifogva, a viszonylag gyenge szélben is jó sebességgel haladhassunk délnek. Ehhez folyamatosan figyeltük a vízhőmérsékletet és amikor kiugróan magas értéket találtunk, akkor dél felé fordultunk. Ez jelezte ugyanis az északabbra lévő melegebb víz áramlását a tengerben dél felé, a hidegebb víztömegekbe. Be is jött a taktika, mert bizony 4 csomó körüli áramlatban haladva ennyivel több volt a földfelszínhez mért sebességünk, mint a vízben mért. Ennyivel gyorsabban közeledtünk célunk, Tasmánia fővárosa, Hobart felé.
Egyébiránt úgy tűnik, hogy én maradtam az egyetlen magyar, aki ezen a nagy presztízsű versenyen, a Clipper csapatban részt vesz, és most már csak nekem van esélyem elsőként a Clipper történetében magyarként körbevitorlázni a földet. Elvileg még két magyar résztvevő lett volna ezen a szakaszon, de egyikük Sydney-be történő megérkezésünkkor mondta, hogy egészségügyi okokból nem folytatja, míg másikuk (Ő megpróbálta volna a teljes földkerülést) közvetlen a verseny indulása előtt mondta, hogy egy esés miatt szegycsonttöréssel diagnosztizálták és eltiltották a vitorlázástól, míg meg nem gyógyul. Reméli, hogy Szingapúrban, vagy Kínában tud újra csatlakozni, de ebből már nem lesz földkerülés.
A mi csapatunkból is úgy hullanak az emberek, mint a legyek. Egyik kollégánk, aki lábsérülés miatt kihagyta a Sydney-be tartó szakaszt, mondván, hogy a Sydney-Hobart-ra újra csatlakozik, hazautazott, ugyanis kórházban kezelik fertőzés miatt , és már nem is tér vissza, pedig Ő is földkerülő lett volna. Egy másik, idősebb csapattársunk pedig realizálta, hogy ez több fizikumot igényel, mint amivel rendelkezik, és Ő sem folytatja. Úgyhogy összesen 14-en maradtunk, ami most már szinte minden vitorla cserénél valakinek a felébresztését igényli a másik műszakból.
Ez történt szombaton is, amikor a spinakkerünket kellet váratlanul leszedni, és mindenkire szükség volt a fedélzeten, hogy nagyobb veszteség nélkül a hajóra kerüljön a legnagyobb vitorlánk.
De hogy is került fel a spinakker? Nos, Csütürtök délután, ahogy írtam, áramlatokat vadászva délre fordultunk és irány Hobart. Viszonylag jó szélben irányra tudtunk vitorlázni és az áramlatok is előnyünkre hajtottak bennünket. Péntekre virradóan azonban csökkent a szél és az iránya is megfelelő volt a spinakker reptetéshez, úgyhogy sebességet hajszolva a legnagyobb Code 1 vitorlánk került fel a hajó orrára. Az előrejelzés szerint kb. szombat délutánig gyenge szél volt várható. Ez annyira bejött, hogy pénteken szinte teljes szélcsendben próbáltunk előre evickélni, örültünk, ha mozgásban tudtuk tartani a hajót. A nap olyan gyilkosan sütött a felhőtlen, azúrosan kék égről, mintha nem is a Tasmán tengeren, a rettegett és hideg Déli Óceántól 3,5 fokra északra lettünk volna, hanem valahol a trópusokon. Bennfentesek szerint most nagyobb az ózonlyuk és vékonyabb az ózonréteg Ausztrália fölött, ezért ez a borzasztóan égető napsütés. Nem tudom, de tényleg égető. És, a fedélzeten nem nagyon lehet elbújni. Van ugyan egy biminink (napvédő árnyékoló neve hajókon), és ezt használtuk is a szélcsendes időben, de amint szél van, azonnal össze kell csukni, hogy el ne repüljön.
A szélcsendes idő után szombaton nagy örömmel vettük, hogy kissé élénkült a szél, és szinte ideális vitorlázó idő volt. A keleties hullámokon még szörfözni is lehetett, nekem 21,6 csomóig sikerült a sebességmérőt felpörgetni. Ez a szélerősödés vezetett aztán ahhoz, hogy túl erős lett a spinakkernek és lóhalálában le kellett szedni. Az utolsó pillanatban, minimális sérülés árán sikerült is. A néhány kis szakadást pár órás varrással sikerült is orvosolni. Az alapvitorlákkal haladtunk tempósan tovább, mígnem a hullámzás kissé csökkent és újra el lehetett gondolkodni a spinakkeren. Ezúttal a legkisebbre, és egyben legerősebbre, a Code 3-ra esett a választás, ami kb. 2-3 csomós sebességtöbbletet adott hajónknak, úgyhogy helyes döntés volt ezt felhúzni az árbocra.
Én egyébként azt vártam, hogy sokkal közelebb fog a sok hajó haladni egymáshoz és látótávolságon belül lesznek. E helyett olyan egyedül éreztük magunkat sokszor, mint az ujjam. Néha-néha feltűnt egy-egy vitorla a láthatáron és elkezdhettük találgatni, hogy vajon ki az. Helyezésünket illetve mindig ugyanaz a sztori ismétlődik. Az elején mi voltunk az elsők a Clipper flottában, sőt a teljes Sydney-Hobart mezőnyben is a 19.-ek. Utána viszont folyamatosan csúsztunk visszafelé, szombaton pl. már a 4.-ek voltunk Clipper körökben. Ez persze még mindig jobb, mint az összes eddigi eredményünk, úgyhogy a hangulat továbbra is lelkes volt.
Ha már a szombatnál tartottam, és korábban említettem, hogy milyen kevesen vagyunk a hajón, akkor hadd említsek egy eklatáns példát. Szombaton éppen a délutáni pihenőidőnket töltöttük volna, amikor – pont elalvás előtt – jött a hír, hogy 2 másik társammal együtt a fedélzeten van ránk szükség. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez az a 3 ember, akire számítani lehet a műszakunkból.) Mit mondjak, nem voltam boldog. Nagy nehezen összeszedtem magam, felöltöztem és felmásztam a fedélzetre. Kérdeztem, hogy mi a havária, miért kellünk a pihenőidőben? Mondták, hogy le kell szedni az erősödő szél miatt a spinakkert, és nem akarták kockáztatni, hogy nélkülünk csinálják (sajnos a másik műszakban is kb. ugyanennyi ember van, akire számítani lehet). A spinakker lecibálása gond nélkül, példaszerűen ment, tulajdonképpen nem volt ránk szükség, de hát a kockázat indokolta, hogy felkeltsenek …. Visszaaludni egy ilyen kaland után nehéz, és persze a kieső alvás időt senki nem tudja bepótolni. Egyszerűen fel van pörögve az ember és először meg kell nyugodjon és az adrenalin szintnek kissé le kell csökkenni. Az izgalom nem ok nélküli. Ez volt az első olyan alkalom, amikor szinte láttam magam előtt, hogy valaki vízbe fog esni. Majdnem meg is történt, csak az mentette meg, hogy az albában meg tudott kapaszkodni és viszonylag jó erőben volt ahhoz, hogy megtartsa saját súlyát. Az erősen dőlő hajón, két kézzel kapaszkodva lógott a víz fölé, úgy kellett visszahúzni. Ráadásul a kapkodás miatt nem volt a mentőkötele a fedélzethez kapcsolva.
Úgyhogy ezek után fehér (alap) vitorlákkal haladtunk tovább, ráadásul jól, az erősödő szélben. Sajnos a másik műszak éjszaka túl ambiciózus volt, és a legnagyobb orrvitorlára cserélte a korábban ott lévő közepeset. Mire mi a fedélzetre értünk az éjszaka közepén, már tombolt a jól ismert Déli óceáni vihar (igen, időközben elértük a déli 40. szélességi kört, úgyhogy hivatalosan is a Déli Óceánon hajóztunk). Ugyan tudtuk, hogy jön, de gyengébb szelet vártunk. Mire a vihar javát megkaptuk, akkorra 50-60 csomós szél süvített a fedélzeten. Ráadásul a valóstól még erősebbnek éreztük, mert szembeszél volt.
Azonnal nyilvánvaló volt, hogy a helyzet tarthatatlan. Az üvöltő viharban - amihez hozzá kell tennem, hogy nappal is hátborzongató, de éjszaka kimondottan félelmetes - túl sok vitorla volt a hajón és annyira dőlt, hogy folyamatosan a fedélzeten folyt a tengervíz és szinte alig lehetett még a cockpit-ban is megkapaszkodni. A tanácstalanságban végre megérkezett a döntés, hogy vegyük le az orrvitorlákat és reffeljük a nagyvitorlát. Mivel orrvitorla nélkül instabil a vitorlás, ezért ide, a kimondottan viharra készített, és a verseny előírásainak megfelelően narancsszínűre festett viharvitorlát raktuk fel. Az igazság az, hogy a nagyvitorla helyett is viharvitorlát kellett volna rakni a rendkívül erős szélben, de valami miatt azt „nem szeretjük” (gondolom azért, mert egészen máshogy kell a sott köteleket kezelni rajta). Talán ez volt a verseny során a 2. alkalom, amikor veszélyesnek ítéltem meg a helyzetünket. Őszintén félelmetes volt, különösen, amikor a lehetetlenségig dőlő hajón előre kellett menni, letépni az egyébként vadul lobogó és ide-oda csapkolódó vitorlákat, felcibálni a vitorlatárolóból a viharvitorlát,… és mindeközben a felcsapódó hullámokból dézsaszámra ömlik ránk a víz, a vízpermetből és a viharral járó esőből származó vízcseppek pedig puskagolyó módjára csapódnak be bőrünkbe minden résen, amit nem véd ruha rajtunk (oda is ahol van, csak ott nem fáj annyira). Közben a hajó folyamatosan szabadesés jelleggel zuhant alá a több méter magas hullámokról, sok méter magas vízoszlopot felcsapva, és csapódott be a tengerbe. Borzalom, mondhatnám, hogy maga a pokol egy ilyen viharos éjszakát átélni hajón a tengeren. Ráadásul nem készültünk ilyen borzalomra sem lelkileg, sem pedig ruházkodással, úgyhogy mire letelt a műszak, csontig fagyva vonszoltam le magam a lépcsőn a hajó aljába. Tulajdonképpen nem vonszoltam, hanem igyekeztem óvatosan mozogni, mert az állandóan ugráló és esetenként kb. 45-50 fokban megdőlt lépcsőn közlekedni felért egy akrobata mutatvánnyal.
A következő műszak úgy ítélte meg, hogy a gyengülő szél (csak részben az ő hibájuk, mert megint rosszak a szélmérő műszereink …) lehetőséget ad nagyobb orrvitorlát felrakni, úgyhogy felrakták a legnagyobbat. Még mindig tomboló viharban … nyilvánvaló hülyeség, de már késő, megtörtént, minden áron le kellett szedni. Szóval ennek hála, mire igazán felébredtem volna, újra kint találtam magam az orrfedélzeten, és dézsából ömlött rám alul- felül a víz. De hát csinálni kellett, mert egyébként komoly, akár életveszélybe is kerülhettünk volna. Ez volt az első alkalom eddig, amikor olyan mennyiségű víz volt körülöttem, hogy nem tudott elfolyni, hanem a nadrágom szárán belül felfelé áramolva befolyt a csizmámba. Olyan, mint amikor az ember beül egy kád vízbe …, nem lehet szárazon maradni.
A veszélyről való szajkózásom egyébként nem alaptalan, több hajó is feladta komoly technikai sérülések miatt. Egy hajónak pl. derékban eltört az árboca, másoknak pl. a kormányuk ment tönkre. Volt olyan is, ahonnan csonttörés miatt mentőhelikoptert kellett hívni és a sebesültet kimenteni a hajóról.
Szóval megkaptuk, amit ígértek, mármint, hogy „vizes és vad” lesz a verseny. A javából. Sokkal vadabb már nem lehetett volna. Annyira váratlan volt az erős szél és a vihar, hogy a szkipperünk sem tudta mit tegyen. Úgyhogy rossz döntések születtek. Pl. először azt mondta, hogy szedjük le a belső orrvitorlát. Nyilvánvaló, hogy a sokkal nagyobb orrvitorlát kellett volna leszedni, de erre csak akkor eszmélt rá, amikor belső vitorla nélkül a szakadás határán ott feszült és vadul próbált a hajóról elszabadulni a legnagyobb hagyományos vitorlánk, a Yankee 1. Persze utána vissza az egész, újra felhúztuk a belső orrvitorlát és le a Yankee-vel. Végre kicsit irányíthatóbb lett a hajó és talán kevésbé is dőlt. Így haladtunk egész sokáig. Valami ok miatt most nem raktuk fel a viharfokot, pedig szerintem indokolt lett volna. Talán az volt az ok, hogy nappal kevésbé félelmetes a vihar és a tenger, és a néha-néha ki-kibukkanó nap is reményt adott, hogy ennek a pokolnak egyszer véget kell érnie.
Már vasárnap éjszaka volt, amikor annyira csökkent a szél, hogy újra elkezdhettük visszarakni a vitorlákat és egyre kijjebb engedhettük a nagyvitorlát. Ekkor nyilvánvaló volt, hogy még mindig messze vagyunk a célvonaltól, nem fogunk vasárnap megérkezni, talán hétfőn hajnalban/reggel. Időközben megelőztünk néhány riválist, akik kicsit kijjebb haladtak a nyílt tengeren. Mindenképpen el kell ismerni, hogy az a taktika, hogy a vihar elől a szárazföld közelébe menekültünk (ahol a szél és a hullámok is kisebbek), helyes volt. Ahogy írtam, így is pokoli volt, de a nyílt vízen még rosszabb lehetett a helyzet. Ezáltal újra javítottunk pozíciónkon.
Hétfő reggel, Hobarthoz közeledve már a 2. helyért küzdöttünk. Közvetlen vetélytársunk, a Great Britain (Nagy Britannia) nevű hajó, nyíltan „megtámadott” és megpróbált megelőzni minket. Sajnos nem értettük hogyan, de sikerült nekik. Ha szárazföldön lettünk volna, akkor azt mondanám „földbe gyökerezett” lábbal néztük, hogy egyszerűen bármit csináltunk, elmentek mellettünk. Persze azért mi is követtünk el újabb hibákat. Például feleslegesen takkoltunk, vagy a gyengülő szélben nem egyből a legnagyobb orrvitorlát raktuk vissza, hanem előbb a középsőt, ami 5 perc múlva nyugdíjba vonult, hogy átadja a helyét a legnagyobbnak. Az ilyen, átgondolatlan döntésekkel az a baj, hogy nem csak felesleges energiákat emésztenek fel (miután megérkeztünk Hobartba, a csapat fele kiütve zuhant az ágyba és aludt másnap reggelig), hanem jelentős időt is felemészt és ezzel együtt útveszteséggel is jár.
Mindezt azért említettem, mert fej-fej mellett haladva végül is a 3. helyre futottunk be a kategóriánkban. Ez egy Sydney-Hobart versenyen nem kis teljesítmény és vitorlás körökben ez már valami, amire büszkének lehet lenni. Nem adták könnyen. Egyedül csak az frusztrált, hogy ha átgondoltabban vitorlázunk, akkor akár kategória elsők is lehettünk volna. Persze azért nagyon örülünk a hajón a pódiumnak. Ha valahol, akkor itt érdemes volt dobogóra kerülni! Tudomásom szerint egy másik olyan hajó is volt a versenyen, amin volt magyar csapattag. Ők kategória 8.-ként futottak be.
Sok mindent feledtet az emberrel, amikor – különösen egy ilyen ismert versenyen – megérkezik a célba. Itt tényleg tömegek vártak minden hajót és úgy ünnepelték a megérkezőket, mint hősöket. Kicsit mi is annak éreztük magunkat, akik megküzdöttek a természet félelmetes erőivel és minimális veszteségekkel, győztek. Megkönnyebbültem, mert, bár rövid verseny volt, nagyon megterhelt. Nem csak engem, társaimat is. Hobartban már jártam egy éve, de volt időm kicsit újabb arcát is megismerni. Erről a következőkben.
Boldog új évet minden kedves olvasónak, a pódiumról!
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
