|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. december 02. - Albany
Ahogy előző írásom végén már jeleztem, Albany egy kb. 30,000 fős kisváros nyugat-Ausztrália déli oldalán. Kb. 200 éve érkeztek az első telepesek egy Amity nevű vitorláson. Mint az akkoriban szokásos volt, az utasok között több elítélt is volt. Mára tulajdonképpen egy akkora kiterjedésű, de nyilván nagyon ritkán lakott régió kvázi központja, mint Magyarország. Ez a magyarázata, hogy szinte minden megtalálható benne, a legnagyobb Decathlon méretű sportbolttól kezdve a több ezer fős vadonatúj kultúrközpontig. Korábban bálnavadászatáról volt nevezetes, mára azonban elsősorban a mezőgazdaság és a turizmus a két fő bevételi forrás. E mellett egyfajta nyugdíjas központ is, ugyanis sok nyugdíjba vonuló ausztrál települ le itt, kipihenni az élet fáradalmait. Ez utóbbinak elsősorban a kiegyensúlyozott klíma az oka, aminek köszönhetően egész évben 14 – 24 fok közötti hőmérséklet van, és szinte minden nap van több kevesebb eső. Olyan, mint dél-nyugat Anglia időjárása. Valószínűleg az itteni meteorológus feladat vetekszik leginkább a Trabant gyári fejlesztő mérnök munkájával …, minden nap ugyanazt kell jósolnia. Szóval egy ilyen kis-nagy városba érkeztünk, ami nekem azért volt roppant furcsa mert az én szülővárosom, Hajdúböszörmény is hasonló méretű, mezőgazdasága által meghatározott város, de valahogy semmi hasonlóságot nem találtam a két település között. Ugyanakkor, hasonlóan otthon éreztem magam itt, mint ott.
Bár a motel átlagos volt, annyira kedves volt a személyzet, hogy végül is itt tartózkodásunk teljes időtartamára ott maradtunk. Nagyon meglepett (és ilyennel még nem is találkoztam korábban sehol!), hogy nem hogy útlevelet nem kértek, de még hitelkártyát sem. E helyett kezembe nyomták a kulcsot és jó éjszakát kívántak. Itt jegyzem meg, hogy még jó, hogy nem maradtam a hajón, mert a kikötő nagyon nem volt felkészülve ennyi hajósra. Összesen volt 4 WC (több 100 méteres távolságra) és 2 zuhanyzó. El lehet képzelni, hogy folyamatosan sor állt előttük és gyakorlatilag lehetetlen volt bejutni. Tulajdonképpen szinte minden megvolt ami fontos volt, elsősorban a WIFI és a mosókonyha. Mikor a személyzet észrevette hogy mosok, akkor felajánlotta, hogy ad csipeszt, és megmutatta, hogy hová lehet a napra kiteregetni a ruhákat, hogy jól megszáradjanak. No de a mosás előtt még várt ránk egy nagytakarítás a hajón. Ez alkalommal a deck volt nekem, ill. a kis csapatomnak a fő csapásirány. Ez azt jelentette, hogy nem csak a fedélzetet kellett tisztára mosni, hanem ezzel együtt vitorlákat, köteleket, a hajó oldalát, és a lazaret-et is. A lazaret egy olyan hátsó kamra a hajó farában, ahol részben a kormányszerkezet van elhelyezve, részben pedig minden olyan holmi tárolására szolgál, amiket máshol nem lehet tartani. Ilyen például a tartalék ivóvíz, motorolaj, szemeteszsákok, stb. Mivel a teljes csapat kb. fele a vitorlákkal volt elfoglalva, ezért csökkentett létszám maradt a takarításra. Kiváló bizonyíték volt ez arra, hogy kevesebb, jobban koordinált, motivált ember sokkal többet ér, mint egy nagyobb csapat, akik csak arra várnak, hogy valaki más megcsinálja helyettük. Egész nap keményen dolgoztunk, de nem csak a takarítást, hanem a karbantartási munka egy részét is megcsináltuk. A péntek reggel személyes karbantartással telt. Nagymosás, cipő és csizmaápolás. Tulajdonképpen el is ment vele a délelőtt, még szerencse, hogy volt mosógép a szállodában. A legfontosabb talán, hogy a viharruhákat is sikerült kimosni és olyan szerrel kiöblíteni, amitől – állítólag – újra vízálló lesz. Nem mintha az enyémmel gond lett volna, de a rendszeres karbantartásra szükség van, mert még 8 hónapot ki kell bírni a cuccoknak. Sajnos a nap vége felé kezdett egyre erősödő izomfájdalmam lenni, ami – nálam – mindig kezdődő láz jele. Nem is maradtam sokáig az aznap esti díjátadó ünnepségen, hanem minél előbb igyekeztem a hotelbe visszajutni. Szombat reggelre kicsit megnyugodtam, de a toalett körüli akció rádiuszom néhány méterre csökkent. Kicsit később megkockáztattam sétálni a városban. Ha már visszaértünk, akkor elmentünk megnézni az Amity teljes méretű másolatát. Mint említettem, ez volt az a hajó, amivel a korabeli első telepesek ide érkeztek. A hajó mellett a legérdekesebb az volt, hogy a jegyárus bácsika maga is körbevitorlázta a földet ezelőtt 40 évvel, egy igazi több árbócos klipperrel. Nagyon szórakoztató volt ahogy mesélt róla, sőt kifakult képeket is mutogatott. Utána sétálni kellett vissza a hotelbe, mert másnapra béreltünk egy autót, és a hotelben tudtam átvenni. A vasárnapi programra mérnöktársam mellett egy másik kollégám is eljött velünk. Először a helyi sziklás tengerpartra mentünk, ami különleges lávaköves sziklaképződményeiről nevezetes. Van egy óriási sziklahasadék (Gap) és egy természetes kőhíd (Bridge), amit a tenger nap mint nap ostromol. Az ősi szuperkontinensben, a Gondvana-ban, valamikor itt kapcsolódott a mai Antarktisz és Ausztrália. Helyenként még a partvonal alakja is pontosan illeszkedik. A két kontinens egyébként elszakadásuk óta is folyamatosan távolodik. Most évente 5 cm-rel nő a távolság! A sziklás partszakasz másik nevezetessége egy múzeummá átalakított bálnavadász és feldolgozó állomás. Érdekes, hogy a világ egykori bálnaolaj feldolgozásának 60%-a erről a vidékről származott. A sziklás part után a közeli Denmark-ba (Dánia) mentünk. No nem Európába, hanem az ilyen nevű kis hippi településre. Sok látnivaló nincs, de egy kis pofás kisváros (inkább falu). Ezen áthaladva megálltunk egy mások által ajánlott kis étteremben, aminek saját kis borgazdasága is volt (vagy inkább fordítva). A helyi nevezetesség édesvizi rák, a Marron volt. Többnyire fekete a páncélja, de néhány példány gyönyörű kék színben pompázik. Egészen addig, amíg meg nem főzik őket, mert akkor csodálatos vörös színt vesznek fel (nyilván nem jó szándékból. A megfőzött, félbevágott rákoknak a farkukban lévő húsát eszik, de elég jellegtelen ízük volt, úgyhogy csalódást okoztak azoknak, akik megkóstolták. Innen tovább mentünk egy olyan erdős részre, ahol 40-50 méter magas ősfák voltak. A legérdekesebb, hogy egy 40 méter magasra felemelt ösvényen a lombkoronák között lehetett sétálni. Ez nekem (akinek tériszonya van) komoly megpróbáltatást jelentett, de megérte, érdekes volt ilyen magasságban sétálni.
Nem is lettünk kész vele, csak kedd reggel, ami a rajt napja volt. Erről a következőkben!
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
A megérkezésünk estéjén kapott frissen sütött stake után többen úgy hagytuk el a hajót, mint a patkányok azt a bizonyos süllyedőt. Többeknek már volt szállás foglalva, de nekem nem. Viszont ilyenkorra, mármint mire megérkezünk egy kikötőbe, annyira elegem van a hajón létből, hogy – egyik társammal együtt – úgy indultam el az Albany éjszakába, hogy bármi is lesz, nem alszok a hajón. Nem volt könnyű, ugyanis Nyugat-Ausztráliára jellemző módon (tudom, mert 1 évvel ezelőtt is megtapasztaltam), itt bezárnak az üzletek (és a szállodák is) délután 5:00-kor. Aki bújt bújt, aki nem nem.
Visszafelé menet megálltunk egy toffee üzemben, ahol nem mellesleg hatalmas fagyit árultak, amit kipróbáltunk. Nagy megelégedéssel! A nap végén közös csapatvacsora volt, ahol egyik társunk szülinapját ünnepeltük. 
